A vonaton a szomorú arcú nőket nézem, ők keltik fel leginkább mindennemű nemiségtől mentes, pusztán esztétikai kíváncsiságomat. Nem szomorúak valójában, csak van az arcukon valami nem érthető nyugtalanság, valami nyoma annak, hogy talán már beléjük kezdett a bánat csak félbehagyta őket, olyanok akik mindjárt elkezdenek sírni. Nem nagy brühühüzve, inkább ahogy csak úgy, hogy mindjárt giccsesen lefut egy könnycsepp az arcukról. Persze nem fut semmi sehova, csak a táj fut, a nagy felbontású vonatablakokon, háromdé de luxe, szinte ingyen. Az arcuk szomorú, ők maguk nem, legalábbis ezt képzelem, ezt szeretném képzelni - magam sem tudom miért. Azt nem értem, hogy a szomorúság, ahogy megül az arcukon, miképpen is tud ilyen formán szép lenni, miféle szemfényvesztés lehet mindez. Valahogy azt gyanítom, hogy azért látom szépnek őket, mert olyankor van az az érzésem, hogy érzek. Hogy képes vagyok érezni és ennek a tudásnak - mármint, hogy érzek - tudatában lenni. És ez jó. Lehetne örülni is, de az öröm az meg olyan, hogy leginkább szökőben van és hűlt helye van, jelenidejűsége meg csak akkor amikor már voltaképpen múlt időbe tehető. Meg aztán a mai ember minek örüljön igazán, hogy még nagyobb kijelzőjű telefonra tett szert, vagy hogy lájkból van a kerítése, esetleg oly divatos menekülő utat választ, hogy lehetne még ennél is rosszabb. Örömök alig akadnak igaziak, kevésszer, de hát mi is a kevés. Örülések azok vannak persze és jó hogy vannak, meg csinált örömök is, kitakarni, kitölteni a büdös nagy semmit, kifugázni a valóságot (épületburkoló a lelkem). Az igazi öröm az most valahogy bujdosásban van. És érezni meg azért azt hiszem mégis kell, így vagy úgy, és ha az egyetlen kapaszkodó egy arcon az alapozó alá szorult szomorúság, hát akkor abba. És ahogy nézem, elég sok bánatot képes elszállítani a MÁV.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése