Felnőtt vagyok, komoly vagyok, szívben füstöt gomolygatok. Gyerek leszek, odaveszek, elengedem a szívemet. Gomolyogjon, felhők alatt, bánkódjon csak, hogy kiszakadt. Azt sem tudom mivé legyek, honnanból hovába megyek. Felnőtt vagyok, szívem vagyok, bennem szívem űrje ragyog. Felnőtt szívem, komolyságom, rég megutált gomolygásom. Felnőtt vagyok, komoly vagyok, füstre szívnek kávét hozok.

Egyszer egy szép este, mint ez a mai is, egy üres lakásban lettem bizonyítéka magának a lakás ürességének. Nem is lakás volt az, inkább csak négy fal és rajta tető, hogy ne fázzak és álmomban meg ne támadjanak a haramiák. Szóval valami lakásféle mégis, ahova lakni jár az ilyen mint én, meg nem lenni, asztalomhoz leültetni főhőst, borozni és mélázni óra szám azon, hogy voltunk e otthon valaha. Nőkre gondolni akik már régesrég mások női, de tisztán emlékezni illatukra, körmük formájára, szájuk ívére, melyet hogy hogynem minden szándékunk és igyekezetünk ellenére a legtöbbször csak lefelé biggyedésre tudtunk bírni, talán ha néha másra. Mert mi főhőssel nagyon jól tudjuk kezdetünktől fogva, hogy jót akarunk, csak nem találjuk a módját a jónak. Mindezt kezdetünktől tudjuk. Végzetünk meg ahogy a dolgok állnak, úgy néz ki hogy nem lesz, vagy nem olyan amilyet eltervezni volt szándékunk. Annyiszor haltunk mi már különféle rendű dolgokba bele, hogy elfogyott minden életünk. Pedig úgy van ám, hogy egyszer, jó lenne már haza érni. Tudjuk mi azt, hogy az út is fontos, hisz nem vagyunk mi buták, de hogy mindig csak út legyen az mégse járja. Estére mindig elszomorodunk, olyan szomorúak leszünk mint a halvány szobafényben porosodó varródobozok. Ledőlünk ágyainkra, kinevezzük őket halálosnak. Testünk a testamentumunk, semmi több, nem marad túl sok utánunk, ha már nem leszünk azok akik vagyunk.
Ha belevásunk erkély korlátnak támaszkodva jóízűen párnázzuk ki mindenünket illatos dohányfüsttel. Távolban kutyák neszeznek, alig ér idáig a hangjuk. Erről Nene jut eszünkbe, ahogy este megyek vele a moziból, kutyák ugatnak, és Nene úgy beszél mintha csak énekelne, mondatainak nem csak jelentése van, dallama is. Ha haza érünk dunnába fog temetni és én a kezemet fogom méregetni az utcáról beszűrődő semmi kis lámpafényben, és azt gondolom milyen szép formás kis kezem van. Másnap eljön majd Görbe Béla bácsi, akinek rettentő nagy bajusza van, annál már csak a kalapja nagyobb. Amúgy meg kiköpött Bihari János. Öreg mint az országút, öregen született, nagy bajusszal, nagy kalapban, ő sírós elhaló hangon beszél, mint általában faluhelyen az idős férfiak. Elhallgatnak a kutyák, kialszik a cigarettánk, estére elszomorodunk, megszépülünk. Főhős a fal felé fordul, de elalvás előtt még azt gondolja; ami velünk történik az nem lehet igaz. Ezt én már rég óta tudom. Aztán alszunk reggel pedig mindig fáradtan ébredünk, mert egész éjjel mást se csinálunk ágyainkon elheverve, csak menekültünk, mentünk haza. De hát eddig még sose értünk oda, még addig se ahol megtudták volna mondani, hogy az hol van, hogy van e egyáltalán.

Talán meg kellene őrülni, itt hagyni ezt a világot amiben félig vagyok már csak jelen, csak testemmel, holnapig sem elég izmaimmal, mert minden érzékem már szanaszét gurult tulajdon létezésem hiábavalóságában. Már minden elmúlt ami elmúlhatott, most azon a sor, hogy az múljék el ami sose volt. Így rágják át rajtam keresztül magukat minden hétköznapi dolgaitok, igazságaitok. Hogy érzékenységem túl megy-e minden határon, ugyan ki mondja meg, ki bizonyítja, hogy a szanatórium felé vezető út jegén, tán 4 éve volt e meglátni okom valaki arcát aki nincsen és bízni abban, hogy talán lehet. Vagy hogy 30 éve halott nagyanyám hangját hiába őrzöm, mint ahogy cigaretta füstöt fújni az orromból egy teraszon, nézve ahogy ráolvad a tájra a délután. Talán csak meg kellene őrülni, nem okosan, nem kiszámítva minden lehetőséget, hanem csak hagyni mindent, hogy engem is hagyjanak már mindenek. Szeretni annyi mint félni. Ki is állíthatná az ellenkezőjét bizonyosan?

Én vagyok az utolsó hely ezen a földön, ahol elviselhetetlenül bár, de jól érzem magam, megtanultam, hogy milyen könnyű itt a semmi, és akkor fáj a legjobban ha van.

Mélázni testek természetén, nem tudni ki ő és azt sem ki én, míg idáig elér a kéj szaga, jön a leghosszabb éjszaka.