sebtolvaj

Egyszer egy szép este, mint ez a mai is, egy üres lakásban lettem bizonyítéka magának a lakás ürességének. Nem is lakás volt az, inkább csak négy fal és rajta tető, hogy ne fázzak és álmomban meg ne támadjanak a haramiák. Szóval valami lakásféle mégis, ahova lakni jár az ilyen mint én, meg nem lenni, asztalomhoz leültetni főhőst, borozni és mélázni óra szám azon, hogy voltunk e otthon valaha. Nőkre gondolni akik már régesrég mások női, de tisztán emlékezni illatukra, körmük formájára, szájuk ívére, melyet hogy hogynem minden szándékunk és igyekezetünk ellenére a legtöbbször csak lefelé biggyedésre tudtunk bírni, talán ha néha másra. Mert mi főhőssel nagyon jól tudjuk kezdetünktől fogva, hogy jót akarunk, csak nem találjuk a módját a jónak. Mindezt kezdetünktől tudjuk. Végzetünk meg ahogy a dolgok állnak, úgy néz ki hogy nem lesz, vagy nem olyan amilyet eltervezni volt szándékunk. Annyiszor haltunk mi már különféle rendű dolgokba bele, hogy elfogyott minden életünk. Pedig úgy van ám, hogy egyszer, jó lenne már haza érni. Tudjuk mi azt, hogy az út is fontos, hisz nem vagyunk mi buták, de hogy mindig csak út legyen az mégse járja. Estére mindig elszomorodunk, olyan szomorúak leszünk mint a halvány szobafényben porosodó varródobozok. Ledőlünk ágyainkra, kinevezzük őket halálosnak. Testünk a testamentumunk, semmi több, nem marad túl sok utánunk, ha már nem leszünk azok akik vagyunk.
Ha belevásunk erkély korlátnak támaszkodva jóízűen párnázzuk ki mindenünket illatos dohányfüsttel. Távolban kutyák neszeznek, alig ér idáig a hangjuk. Erről Nene jut eszünkbe, ahogy este megyek vele a moziból, kutyák ugatnak, és Nene úgy beszél mintha csak énekelne, mondatainak nem csak jelentése van, dallama is. Ha haza érünk dunnába fog temetni és én a kezemet fogom méregetni az utcáról beszűrődő semmi kis lámpafényben, és azt gondolom milyen szép formás kis kezem van. Másnap eljön majd Görbe Béla bácsi, akinek rettentő nagy bajusza van, annál már csak a kalapja nagyobb. Amúgy meg kiköpött Bihari János. Öreg mint az országút, öregen született, nagy bajusszal, nagy kalapban, ő sírós elhaló hangon beszél, mint általában faluhelyen az idős férfiak. Elhallgatnak a kutyák, kialszik a cigarettánk, estére elszomorodunk, megszépülünk. Főhős a fal felé fordul, de elalvás előtt még azt gondolja; ami velünk történik az nem lehet igaz. Ezt én már rég óta tudom. Aztán alszunk reggel pedig mindig fáradtan ébredünk, mert egész éjjel mást se csinálunk ágyainkon elheverve, csak menekültünk, mentünk haza. De hát eddig még sose értünk oda, még addig se ahol megtudták volna mondani, hogy az hol van, hogy van e egyáltalán.