Kitalálok én mindenfélét, hogy ne lássák meg rajtam a közös bánatjainkat, amit enyémnek hisznek és emiatt mindazt látni neheztelnek. (Én se örülnék neki a helyükben) Azt mondják, hogy szedjem össze magam, de azt nem hogy mi végre, azt nem, meg hát micsoda hülye felszínesség ilyet mondani, hogy szedd össze magad. Csak annyi derül ki belőle, hogy semmit sem értenek. De nem tudom nekik elmondani, mert én sem értem, csak élem és érzem. Ez semmire nem mentség. Csak akaráson túli világ, racionalitást nélkülöző mint általában minden érzet vagy érzés. Az érzés van csak, a tárgya nem létezik. Ami volt az nem volt és nem is lesz már soha, minden viszonylagos, de már nincsen viszonyítani, ez utolsó égitestek is lepotyogtak az égről, már csak ti vagytok itt, már csak én vagyok. Világűrben lebegés, távolodó holdkomp, évezredekig tartó, utolsó pillanat utáni pillanat. Kitölt, szétfeszít. És tényleg kitalálok mindenfélét, képet is és az írást és dallamot, maskarába öltöztetem a dolgokat, igyekszek mindent gondosan eltakarni, néha itt-ott egy logikai lóláb megengedett. Egytől egyig szar minden amit csinálok, nincsenek kétségeim és nem is ezért van rá szükségem, hogy valamik legyenek, az indokoltnál azt hiszem ez nem is zavar jobban, csak annyira amennyire embert zavarhat az hogy selejt. Nem is lehet más hiszen a túlélést szolgálja itt minden, a folyamatos késésben maradásomat, de megmaradásomat, a múlt időbe tételemet, az meg nem olyan, hogy az ember gondol egyet, hogy nem is. Az nem ilyen. Jégideg aggyal talán. Én magam képtelen vagyok rá, és távolságtartóan csodálom mindazt aki képes az ilyesmire. Nem olyan csodálat, hogy olyan szeretnék lenni, semmi szín alatt nem lennék olyan, mert még a jelenleginél is jobban gyűlölném mindazt ami vagyok, de van vonzása a könnyűségnek.
Amikor elkezdtem ezt akkor azt hittem tudom, hogy mit fogok írni, juszt se tudtam, de ez nem olyan nagy veszteség. Arról halvány fingom sem volt hogy miként fogom befejezni, de most egy darabig nem akarok írni. Elment a kedvem írni és elment a kedvem magamtól. Ha magamtól akkor pedig mindentől és mindenkitől is, mert azért innen nézve akárhogy is de én vagyok az alfája ennek a nem is tudom minek, az innen nézett dolgoknak, a rám és a rajtam kívül esőeknek egyaránt. Egy darabig most semmit sem akarok. Csak szüneteltetni magam, pihenni, nem észlelni, nem érzeni a levést, mert  az élet rohadt hosszú valami tud lenni egy olyannak mint én így arccal a porba. Tulajdonképen nem gondolom, hogy ennél több járna, vagy többet érdemelnék. Nem, semmi ilyen nincs bennem. Elmondhatatlan semmi van, arról meg felesleges locsognom, a végtelenül unalmas szövevényeimben. Könnyebb lett volna mindezt, E/2-ben írni magamnak, de az csak szarakodás. Meg aztán emlékeztetne is valakire, aki színtiszta hazugság.
Messze szeretnék járni a valóságtól.Kerítenék egy táblát a nyakamba: Életelfáradás miatt zárva.

- Szoktál álmodni?
- Néha, de akkor is csak igazit. Érted, olyat meg minek ami amúgy is van. Nem értem én már magamat. Olyankor mindig az lesz a vége, hogy igen nagy kár az, hogy néhány emberrel akikhez közöm volt valaha most is ugyanazon a bolygón kell osztoznom. És most ne gondold, hogy nem mennék én innen el a francba, öt galxissal odább (úgy hiszem, hogy az már jóval kevesebb gyomor remegésre van innen), de mivel igazit álmodok jó ha egy sarokkal odább jutok és ugye azt is csak álmodva. Szóval csak így.

Nézz vissza az életedre. Mit látsz? Szánalmas, ugye? Ha mégsem látnád annak akkor bizonyos lehetsz abban, hogy már olyan jól hazudsz önmagadnak hogy azt észre sem veszed. Sőt ha igazán jól csinálod akkor amit magadról hiszel az a környezeted számára is evidencia lesz. Ez maga a túlélés, a modern kor egy lehetséges formája, büszke lehetsz magadra, megtanultad amit meg kellett tanulnod, a nagy egészhez tartozol, beavatott vagy. Már sosem érezhetsz magányt, egyedüllétet, vagy bármit amit embernek elviselni borzasztó lehet. Csakhogy te nem túlélni akartál, ha ugyan még visszaemlékszel arra, hogy akartál is valamit. Mert az akarni is túlélés. Életed elnagyolt momentumai mind pihennek most, akár a fogason felejtett esernyők, asztalon hagyott tárgyak, önmaguk kiüresedései, elidegenedve attól az időtől is amiben valósnak akartak látszani. Nézz vissza az életedre. Ködpára födte táj, szelíd gomolygás, beleszédülsz és émelyegsz, kataton tesz-vesz város lakói éppen rutinból most elidegenednek, de gyári mosolyuk és hülye meggyőződéseik széria felszerelés az arcaikon. Nézz vissza az életedre. Nem látsz ott semmit, és nincs is semmi, csak napfényben fürdő vakító délutánok, ok nélküli ölelések nyoma bőrödön, egy völgy valamikor október tájt és mindent maga alá temető idő.