Nézz vissza az életedre. Mit látsz? Szánalmas, ugye? Ha mégsem látnád annak akkor bizonyos lehetsz abban, hogy már olyan jól hazudsz önmagadnak hogy azt észre sem veszed. Sőt ha igazán jól csinálod akkor amit magadról hiszel az a környezeted számára is evidencia lesz. Ez maga a túlélés, a modern kor egy lehetséges formája, büszke lehetsz magadra, megtanultad amit meg kellett tanulnod, a nagy egészhez tartozol, beavatott vagy. Már sosem érezhetsz magányt, egyedüllétet, vagy bármit amit embernek elviselni borzasztó lehet. Csakhogy te nem túlélni akartál, ha ugyan még visszaemlékszel arra, hogy akartál is valamit. Mert az akarni is túlélés. Életed elnagyolt momentumai mind pihennek most, akár a fogason felejtett esernyők, asztalon hagyott tárgyak, önmaguk kiüresedései, elidegenedve attól az időtől is amiben valósnak akartak látszani. Nézz vissza az életedre. Ködpára födte táj, szelíd gomolygás, beleszédülsz és émelyegsz, kataton tesz-vesz város lakói éppen rutinból most elidegenednek, de gyári mosolyuk és hülye meggyőződéseik széria felszerelés az arcaikon. Nézz vissza az életedre. Nem látsz ott semmit, és nincs is semmi, csak napfényben fürdő vakító délutánok, ok nélküli ölelések nyoma bőrödön, egy völgy valamikor október tájt és mindent maga alá temető idő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése