Milyen élesen tudnak fájni az esti neszek, amelyeknek nem tudni irányát, hogy honnan érkeznek és hova mennek, tartoznak-e valamihez, valakihez, mikor a áttetsző falakhoz odacsapódnak és nem kérdeznek, nem válaszolnak, csak vannak, és arra várnak, hogy valaki befogja őket. Az elmém lepkeháló, kis testeket fogdosok össze, és álmaim jajvirágos tájain megreptetem őket kivilágos virradatig. Hogy csak papírlapnyi távolságra lenni - ilyen gyermeteg módon, sárgás fényű kisszobákban - a valamitől és nem gondolni semmire, vagyis arra, hogy sok papírlap az már világnyi távolság lehet, ami a feketéllő estében már magának is a sokszorosa. És milyen élesen tudnak fájni az esti csendek, a papírlap vékonyságú hiányaim, a gazdátlan ürességeim, a hiábavalóság felismerése. És milyen élesen tud fájni a semmi, a semmi, ami még árnyékot vet, de hűst nem ad.

A szív érkezési oldalán van egy váróterem, szinte már csak én járok oda, ott várok -  padra lehajtva fejem - sosem volt vonatokat. Indulnék bele álmaiba, én volnék ott a hiba, szívállomáson a káosz az úr, nincs érvényes jegyem, csak magamig megyek én az örök retúr.

Minek a halál? És minek az élet? És minek a köztes? Meg a köztes lévő összes nem bizonyítható hiány. Amikor kileng a mutató és lassan a pirosba ér, és mutatja mennyi szomorúság elfér egy panelház negyedik emeletén. És mutatják magukat a tárgyak, az önmagukért valók, az égről bolyhos felhők integetnek és csak hozzák az alkoholt.

Gyűjtöm az emlékeket, kiszolgálom az időt, és gyűjtöm a bátorságot, hogy lendülhessek előbb. Napokat számolok, dekára három évet, minden csak  másolat lett és azt súgom magamnak, hogy mindenből elég lett. Minden reggel meghalok, aztán egész nap kísértem magam, magamra gondolok más helyett is, és úgy értem magam, ha van. Szenvedni, szenvedni, végül szenvedni kell, arra meg ott van a hubertus, naponta másfél liter, plusz még a mások némasága és hogy semminek nincsen ára.

Üresebb vagyok mint a szavaim.