2016. október 26., szerda

Milyen élesen tudnak fájni az esti neszek, amelyeknek nem tudni irányát, hogy honnan érkeznek és hova mennek, tartoznak-e valamihez, valakihez, mikor a áttetsző falakhoz odacsapódnak és nem kérdeznek, nem válaszolnak, csak vannak, és arra várnak, hogy valaki befogja őket. Az elmém lepkeháló, kis testeket fogdosok össze, és álmaim jajvirágos tájain megreptetem őket kivilágos virradatig. Hogy csak papírlapnyi távolságra lenni - ilyen gyermeteg módon, sárgás fényű kisszobákban - a valamitől és nem gondolni semmire, vagyis arra, hogy sok papírlap az már világnyi távolság lehet, ami a feketéllő estében már magának is a sokszorosa. És milyen élesen tudnak fájni az esti csendek, a papírlap vékonyságú hiányaim, a gazdátlan ürességeim, a hiábavalóság felismerése. És milyen élesen tud fájni a semmi, a semmi, ami még árnyékot vet, de hűst nem ad.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése