Már ébredés után azt várom, hogy bárcsak este lenne,
és mások alkonyának vöröse lenne fejem alatt a párna,
hogy a nappalokon átugorva tűnhessek el a végtelenbe,
de ébren vagyok, ha alszom is, az eszméletükbe zárva

Odatalálnak majd mind amivel beérik,
így lesz csak igaz mit céljuknak mondanak,
fénylő egükről a csillagokat neked ígérik,
de hazug boldogságaikkal megvakítanak,
vágyat növesztenek, mi el nem ér az égig,
és közönyük felperzsel mindent, akár a nap.

Jó ez itt, jó nagyon, ahogy besurran az üresség
a kulcslyukon és elhever a tárgyakon.
Jó ez így, jó nagyon, a nem lehet, a nem tudom.
Mind jó barát, de egy se bánt és mind szeret,
megpihen a kárpiton, a nem tudom és a nem lehet.

Hogy miért ez ott,
és miért ez itt,
hogy mi tűnt most,
vagy mi érkezik.
Pusztán a szívsötét sejtelem,
amit nincs hová elrejtenem.