El kellene tűnni. Uckmuckfuck. Nem is úgy, mint erdőben a vadnyom. Arról egy magamfajta urbánusnak amúgy is kevés fogalma lehet. A lila fingja, az se. Inkább csak úgy kellene, mint ahogy a csiga húzza a nyál-kondenzet maga után, úgy lenne az én eltűnésem. Aztán az a tér, amit jelenleg kitöltök, az úgy lenne, hogy szaggatott vonallal volna(sic!) jelölve, hogy az ott valakinek a helye, aki most még, vagy már nincsen, de a helye aza van neki, mása se nagyon. Vagy úgy kellene, hogy ma este lefeküdni, mint én, és holnap felébredni,l mint valaki egészen más. El lehet képzelni. Borzasztóan közönséges vágyaim vannak, és a késztetés megvan bennem, hogy emiatt szégyenkezzem, de a képesség meg nincsen. És írni is kellene magamról már végre és valahára, vetni a számot, aratni a vihart. De a semmit elég nehéz megfogalmazni, nem látszik, nincs szaga, seíze, sebűze (ilyeneket anya mond), csak valami, amit szaggatott vonal jelöl. Leginkább hiányt, azt jelzi, hogy valami nagyon nincsen rendben, de úgy van jól. Aztán, ha nagyon akarom, akkor lehetne ilyen ollót is rajzolni, hogy itt kell kivágni a szaggatott vonal mentén, kérjük, ne vágjon bele, mert kibaszottul fogok sikítani. Én mindig úgy érzem magam, mintha hetvenvalahány lenne, akárhogy is győzködöm magam, hogy most bazmeg nem hetvenvalahány van, az érzet akkor is csak hetvenvalahány. Létigei csalódásom van, feszt az van, és folyamatosan. Le kellene feküdni este, és felébredni reggel, hogy az lenne reggel az első mondatom: látom a jövőt - színtelen, íztelen, szagtalan. És akkor erről eszembe jutna, mint ahogy eszembe jut is néha Járinka Lajosné, hogy pont így mondta el nekem a vizet. És azóta nekem elég sokan akarták már elmondani a vizet, meg mást is. Kicsit árnyaltabban, de így. És én mindenkinek hittem, mert nekik nem szaggatott vonalaik voltak, hanem tussal kihúzott folyamatosaik. Mint amikor a Hübel Zoli is megmutatta nekem a hetvenvalahányban, hogy ő puszta kézzel bezúzta a lépcsőházi villanyóra furnérajtaját, és akkor ő nem egyebet tett, mint megmutatta nekem az ő tulajdon létezését, a színtelent, íztelent, szagtalant, és hogy én hülye nem értettem csak egyedül, hogy az voltaképpen micsoda is, mert csak a bezúzott ajtót láttam. Mert nekem a látvány mindig eltakarta azt, amit nézek. És szaggatott vonallal volt jelölve az a seb a furnérajtón is. Meg telis-tele volt a hetvenvalahány is mindenhol szaggatott vonalakkal. Aztán az ember olyan, hogy mindent megtud szokni, a szaggatott vonalakat is, sőt később még igénye is lesz rá. És én most evvel nehogy azt tessenek hinni, hogy mondani szeretnék valamit. Csak azért mégis van az a gondolatom, hogy rám kövül itt ez a szaggatott vonal, és azt meg sőtpláne ne tessenek hinni, hogy mindez az én akaratomból volna. Én már semmit sem akarok mondani, azt se akarom mondani, hogy van az a sejtésem, hogy az élet vége és a halál kezdete közt van hetvenvalahány év, ami még nincsen besorolva sehová, nincsen definiálva, hanem kellő szavak helyett úgy hívjuk, hogy élet. Szaggatott vonal keretezi, mint ahogy minden szügyig egymerő szaggatott vonal. Vagy ha nem, akkor meg zárójel. Mint ahogy ez is itt.
(powered by nyakas budai irsai olivér)

írta Sebtolvaj - anonim szaggatottvonaladdikt

 

O mio babbino caro

Fáj az ujjam. A mutató. Az fáj. Az is fáj. Ahol a körömmel találkozik a bőr, ott az epicentrum. Mindig van valami penderedés, hámlás, ami egész nap elviselhető, de estére már bántó ahogy bele akad a paplan cihába, hajba. A folytonosság fenntartása állandó szervizelést igényel, rágást. Az este megszokás, megszokásból alszom, bár azért is mert aludni szeretek. Azt mondják többet alszok mint az normális. 10-11 óra eszméletlenségi ebédszünet. Élesztőt kellene enni, attól nem penderedne bőr sem szaru, az élesztőtől reggelre megkelnék. Amíg alszom rág valami. Valami amiről nem tudom, hogy micsoda. Azt álmodom, hogy egy mutatóujj vagyok, hámló bőrdarabbal a körömágynál. És én a fájós mutatóujj az ugyancsak fájós mutatóujjammal mutatok rá egy másik fájós területre, nevesül a tulajdon húgyhólyagomra. Álmomban most már egy húgyhólyag vagyok, sárga folyadékkal mutatok rá a neuralgikus pontjaimra. Ágyéka vagyok önmagamnak. Az alvás olvasztja el a fájást és a fájás idézi elő az alvást. Az alvás az egérút. Az elalvás előtti percek a legalkalmasabbak arra, hogy a felpenderedő bőrdaraboktól szabadulhassak. Persze nem figyelek, túl rágok. Mindent túl rágok. A vacsora is túl van rágva, a körömágy is. Mindenről leginkább a hús van lerágva. A két túlrágás közti szusszanás az alvás, a nemrágási bunker ahol én leszek a rágóból a rágott. Reggelre csak csontok maradnak az ágyban. Egy izmok nélküli ember ébred fel, kimászik az ágyból, lefőzi a feketét. Nem figyel, megégeti a hüvelyket. Felhólyagzás, hámsérülés. Meg van az esti rágni való. Mindenki csak ezért csinálja végig a napokat, az esti rágásért? Hogy jól körülhatárolható hámsérüléseket szerezzen, amit aztán rághat elalvásig? Hogy ez a napi betevő. Túl van már rágva itt minden. Ez is itt. Ez is.

A téllel való viszonyom egyre rosszabb. Well, elhidegültünk. Hozzáhidegedtem. Megnyalom  a hideg esőereszt, hozzáragad az édes anyanyelvem. Nyárról maradt még némi vegyesgyümölcs nyalókaíz, az keveredik még a nikotinsárga nyállal. Ilyenkor már csak ez a ragasztó marad, ez tart egyben. A nyalókanyál. Néhai nagyanyám már melegíti a vizet - másik kezében merőkanál -, amit majd ráönt a helyre, ahol az ő eresze és az én nyelvem találkozik. Ha becsukom a szemem, piros fazekakat látok, belsejükben kékeszürke kavargás by Bonyhád, zubogást mímelő textúra. A jószándékhoz vezető út hamuval van végighintve. A legjelentősebb változás az az, hogy már egy tavasz és egy nyár nem elegendő egy tél kiheveréséhez. Egy fazéknyi meleg már nem elég, hogy kiolvassza azt, ami itt néhány hónap alatt összefagyott, ahogy a valami összelappadt a nem evilágival. El fogok fáradni, érzem. Folyamodni kellene valahova, a Mindehatósági Minisztériumba, hogy nem lehetne-e azt, hogy 6 évszakos évek, felsorolni tételesen, 2 db tavasz, 2 db nyár, a többi, köszönöm, maradhat, és egy júdáspénzzel teli borítékot is jó időben, jó helyen valami nyákos zsebbe belecsúsztatni. Kicsinál a télvég. Két alvás közt úgy csinálok, mintha élnék. Fejtömör lesz mindenki, olyan tömör, hogy minden gondolat kintre reked, és ott vagy megfagy, vagy elázik. Az ázott negrós papír nagyon hasonlított a varangyos béka bőrére, nagyon kellett vigyázni a nyirkos időkben a kétéltűiszony miatt. Most az égbolt egybefüggő és egymerő negrópapír szürkeség. De...

Már nyílnak a völgyben a Kajla nugátok,
már ráspolynak hívom a vasreszelőt,
de innen is látom, hogy semmit se látok,
csak sárkaparókat a gangok előtt.