A téllel való viszonyom egyre rosszabb. Well, elhidegültünk. Hozzáhidegedtem. Megnyalom a hideg esőereszt, hozzáragad az édes anyanyelvem. Nyárról maradt még némi vegyesgyümölcs nyalókaíz, az keveredik még a nikotinsárga nyállal. Ilyenkor már csak ez a ragasztó marad, ez tart egyben. A nyalókanyál. Néhai nagyanyám már melegíti a vizet - másik kezében merőkanál -, amit majd ráönt a helyre, ahol az ő eresze és az én nyelvem találkozik. Ha becsukom a szemem, piros fazekakat látok, belsejükben kékeszürke kavargás by Bonyhád, zubogást mímelő textúra. A jószándékhoz vezető út hamuval van végighintve. A legjelentősebb változás az az, hogy már egy tavasz és egy nyár nem elegendő egy tél kiheveréséhez. Egy fazéknyi meleg már nem elég, hogy kiolvassza azt, ami itt néhány hónap alatt összefagyott, ahogy a valami összelappadt a nem evilágival. El fogok fáradni, érzem. Folyamodni kellene valahova, a Mindehatósági Minisztériumba, hogy nem lehetne-e azt, hogy 6 évszakos évek, felsorolni tételesen, 2 db tavasz, 2 db nyár, a többi, köszönöm, maradhat, és egy júdáspénzzel teli borítékot is jó időben, jó helyen valami nyákos zsebbe belecsúsztatni. Kicsinál a télvég. Két alvás közt úgy csinálok, mintha élnék. Fejtömör lesz mindenki, olyan tömör, hogy minden gondolat kintre reked, és ott vagy megfagy, vagy elázik. Az ázott negrós papír nagyon hasonlított a varangyos béka bőrére, nagyon kellett vigyázni a nyirkos időkben a kétéltűiszony miatt. Most az égbolt egybefüggő és egymerő negrópapír szürkeség. De...
Már nyílnak a völgyben a Kajla nugátok,
már ráspolynak hívom a vasreszelőt,
de innen is látom, hogy semmit se látok,
csak sárkaparókat a gangok előtt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése