Azt játszani, hogy meg tudom állítani az időt. Meleg nyári betonon ülve, a ház előtt. Ha megállítanám valaha is az vasárnapra esne, legyen giccsesen rántott hússzagú minden ami már nem moccan többé, mert úgy akartam, hogy ne mozogjon. Csak néznék bele a betonárokba, a lustán csordogáló kommunális mosogatóvízbe. És izgulnék egy Flickéktől felénk úszó sárgarépa darab sorsa felett, hogy végleg elakad-e a Nagy néni által kiöntött kávézaccba, vagy együtt eljutnak majd mégis valahogy a Baloghék Olymposos palackjáig aztán majd ott lesz valahogy. De gyáva lennék ahhoz, hogy kivárjam, hogy ki merjem várni, és ezért mondanám inkább azt, hogy: most. És értené ezt az akinek az ilyesmit mondani kell, engedelmeskedne nekem az idő, valahol messze megállna két hatalmas fogaskerék. És minden megmerevedne, a Nagy néni kezében megállna a lavór, a Flickék kutyájának a nyelve az idők végezetéig a lepattogzott zománctányér aljában a pörköltszaftban ázna. A szomszéd bácsi sem vágná tarkón az a szép nagy baknyulat, egy karate mozdulatba merevedve várná azt ami már úgysem jön el soha. A Szalókinak a szájához már soha sem jutna el a feleses pohár, tőlem 634,2 méterre a Sarokház eszpresszóban várná azt amire nem érdemes várni már. A metlaki sem repedezne már ott tovább, a 100-as népboltban sem szikkadoznának tovább a kenyerek, nem keményednének tovább a raktárban maradt konzumszaloncukrok. Anya soha nem találná meg a gyógyszeres dobozban a polyvitaplexet, és apa is a hűtőszekrény nyitott ajtajába kapaszkodva maradna most már mindig. Én pedig csak nézném a betonárkot, és az egész hatalmas világban csak ott lenne az egyetlen mozgás, a lomha szennyvízé, nézném hogy mi lesz azzal a koszos kis főtt répa darabbal, amire azóta már cérnametéltek is tekeredtek. Így múlna el - minket magából kihagyva - a világ dicsősége.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése