sebtolvaj

Régen hogy rettegtem az estéktől, utáltam amikor Nene elkezdte a lavórral a prodedúrát. Ha a Nene elővette a zománcozott bonyhádi lavórt a napnak világos volt, hogy nincs más választása mint lemenni. A Nene körül forgott a világ, rajta álltak vagy buktak a dolgok fontosabbjai, ezért nehezen tudtam megbocsátani neki, hogy miként engedheti meg azt a szörnyűséget, hogy az az erősen tájjellegű alföldszéli éjszaka csak így ránk nehezedjen.
A falusi kutyák másképpen ugatnak mint a többiek, halványan, nem is a holdat, csak azt az elmaszatolódott szélét, biztos azért is érezhettem azt, hogy minden falusi kutya félelelemből el akarja ugatni az éjszakát a fejünk fölül. De valahogy mindig úgy lett, hogy az éjszaka végül mint valami ritka fekete por csak beette magát a fürdésben kiázott kezünk redői közé és egyre csak dagadt, míg minket is kibélelt belülről, betöltött minden gyűrődést a dunnán. Hallani lehetett valaki más szívdobbanását, lélegzetvételét. Érezni a szúnyogok szándékait, kitapintani a bolhák csípésének nyomait. A szám szélén a meleg nyálat, amibe végül aztán minden éjszaka beleragadt. A petróleumlámpa vályogfalra rajzolt démonait. Az összes halottat aki eddig, és aki még csak eztán fog meghalni. Nagyon kellett akkor azt akarnom, hogy múljon el egyszer minden éjszaka, az utolsó falatig meg kellett reggelre enni a sötétséget, ezért lehet az, hogy amit most jobb szó híján úgy mondok, hogy én, annak már nagyobbik hányada már éjszaka és ha gyerek lennék én már biztosan rettegnék magamtól.