Jön lelkesen a flaszterharsány. Hol a karomat veregeti, hol a hátamat lapogatja és belemondja a képembe; na mi van tesó. Aztán elismétli még párszor, cifrázza is; mi van tesókám. Pedig hát nexus nélküliek vagyunk mi ketten, látásból ismerszik meg az ember.
Most meg tesózik itt nekem, ebben a kételyeken kívül rekedt és ettől rohadtul ellenszenves ragacsban amik mi magunk vagyunk.
Belenézek a szemébe, gomolyog a csarnokvízben a semmi, és csak azért nem ijesztő mert tudom, hogy ő is épp ezt látja az enyémben miközben itt gátlások nélkül tesózik nekem. Én meg..., én meg vonogatom a vállam, vagy bóligatok, ha nagyon akarom észrevehetetlenül is sóhajtozom. Ahogy tesózgat látom rajta, hogy vár valamit, talán választ, talán azt hiszi, hogy még nincsen vége semminek. Hogy a stáblista után még jön néhány kimaradt dolog, bakik, a vicces jelenetek. Azt általában szeretni szokták. Érzésem szerint arra vár, hogy valami olyat mondjak, hogy van végkifejlet, hogy van valami is egyáltalán. Ilyet én már akkor sem mernék mondani, ha részlegesen hinni tudnék benne, a semmi mellé szegődtem el inasnak, nem jókedvemben, már amennyiben ez beszámít hogy valamiféle mentséget lehessen tákolni belőle.
Ezért nem esik jól, ha így beletesóznak a képembe, egykeségemben bántónak érzem. Ilyenkor nem tudok én semmit mondani, kihullik az utca kövére nagy csörömpöléssel minden ami bennem van még, és nincs is okom tartóztatni.
Sem tesója, sem ismerőse nem vagyok senkinek. Azt meg soha sem tudtam, hogy mi van. Kínos ez az egész, olyan amikor a tévét bámulva valaki helyett is szégyelled magad. A fajtádat.
De aztán a végén mindig ők maradnak meg, mert akik a legszebben fájnak azok el lesznek felejtve.
Véreim az úrban, bizony mondom néktek, sose tesózzatok.

Még teszi a tüdő a dolgát, és az erekben szalad még a vér,
az izmok és inak csak szolgák, és csak fél minden ami él

Felültem az ágyamban, felkeltett valami.
Mennyi nem-et tudsz elraktározni még a pofazacskódban, hogy ne fulladj meg?
Aztán nagy levegőt vettem és visszafeküdtem.
Nincs ebben semmi érdekes, csak a szájíz talán, talán csak az.

Előbb vagy utóbb úgyis ember lesz belőlem, és közétek fogok tartozni, annak mondanak majd engem is, ti állatok.

cipősön

Hanyatt feküdni ruháson, cipősön a sűrű sötétben. Elaludni. A megadás jele. Éjfélre az orromhoz ér a plafon és ott megáll. Koponyámban reggelig képek forgolódnak, óránként felsóhajt a kanapé.
Ennél nagyobb szimbólumra perpillanat képtelen vagyok.
Annyi minden lakik bennem, hogy semmit nem jelentek.

Ilyenek és effélék

Úgy vagyok, hogy fekszem és apám vagyok. Aztán megmozdulok és apám vagyok. Kávét iszok, apám vagyok. Aztán ettől ingerült leszek, apám leszek. Fogalmam sem volt, hogy milyen volt az ő utolsó ideje. Én már csak azt tudtam, hogy milyen a nagy sötét téli estében botorkálni a jégen fel a szanatóriumba, cigit vinni, vagy más egyéb éltető ártalmakat, gödrökbe lépni vagy jégrücskökre és röhögve kurvaanyázni vizes zokniban, vigyázni magamra, vigyázni valaki másra, valaki más zoknijára. Vigyázni olyan dolgokra amikről sose derül ki majd, hogy mifélék is voltak igazából. És most már soha. Vigyázni, hogy a csillagos égbe be ne verjük a fejünket, hajunkba bele be akadjon a hold, aztán csak északfok, idegenség, nagy göncöl, ásó, kapa és nagy harag.
Aztán a neonfény és koszlott okker linóleum. És szagok. Nekem az illatok is azok. A neonfény pedig utólagosan megszépít mindent, átmossa a magamfajta emlékezetét, és hogy abban vörösre csípett orrok vannak, fekete kardigánok, vagy őszülő hajszálak az édesmindegy, a szájíz az meg úgyis adott.

Erről én semmit nem tudtam, hogy milyen itt (ebben a lakásban) reggel a tükörbe nézni, hogy milyen kicsi ez a hely, még arra sem igazán elég, hogy rendesen lendületet vegyen az ember, hogy undorodni tudjon a tulajdon életétől, meg aztán itt tartja az utána maradó, elképzelt embernyi űr miatt érzett félelme. Mert aki valamennyire is tiszteletet vagy félelmet (bármelyik megteszi) érez úgy általában maga és mások élete iránt, annak igazán nem nehéz elképzelni azt a hiányt ami majd a helyére költözik annak az életnek aminek ő helye volt.
Apa kibírta mindezt, a kopott dohányzó asztalt, a dohányszemcséit a zsebében, a szemközti ház homlokzatát, szombatokat, keddeket, azt amit igyekeztem nem elmondani neki, és ki tudja ugyan mennyi mindent bírt még ki. Az apám, az én apám. Azt tudom, hogy anya után sírt, de hogy később amikor már csak én voltam és a magammal húzott légáramban csak a puszta semmi, a lélek kondenzcsíkja, hogy akkor sírt-e, azt nem tudom. Ezért azt sem, hogy kell sírni apául. Magamul is nehezemre esik.
Itt vagyok hát, apám vagyok, az ő szájíze az enyém, a nézése az enyém, az ablakban könyöklése az enyém. Hunyorítok, hogy ne fájjon úgy az amit látok. Hunyorításom nem az enyém. Magam vagyok most, az apám vagyok most. Nem szeretem, hogy borotválkozás közben ő néz vissza a tükörből, ahogy a lábával a papucsomba bújik.
El szeretnék tűnni innen, úgy mint aki soha sem volt itt igazán.
Hunyorítok, hátha. Közben nagyon félek, hogy hátha. Hát ilyen hálátlan gyerek vagyok, és ilyenkor csak igazán, a hálátlanságban egyedül önmagam. Önmagam, egyedül.

Szükség lenne egy hatalmas téglafalra a fizikai világvégén, az égben tűnne el a teteje, olyan magas volna, kicsi ablak lenne rajta, olyan mint a régi állomások pénztárai. Visszeres lábú, szemüveges néni néni ülne ott savanyú szagúan, nylon otthonkában, nullától huszonnégyig. Bekopognék és azt mondanám; hogy bocsánat, megbántam. Ezt a néni bevezetné a kis irkafüzetébe, dátum, szignó, ellenjegyezve. Gondolkodtam, tehát leszek, bocsánat, tehát voltam. Ott állna a füzetben rólam minden ami érdemleges, és létezésem apropóján még egyáltalán megemlíthető.
Világvégi bocsánatszolgálat, ez lenne nagy betűvel kiírva erre a hatalmas falra.
Senki sem tudná hol keresse, senkit sem érdekelne. Engem is csak véletlenül.

vasárnapi

Reggel van, felkelek,
nevemet elbetűz,
félálom, vasárnap,
szobába nap betűz,
legbelül - bocsánat -
legbelül semmi tűz,
úristen, jajj de szép,
tegnapi maradék
belőlem, otthagyom,

Délután jön, gonosz napszak,
orrban sunyi vasárnap szag,
halott húsok, forró a zsír
lerágott csont mindent kibír

Csak bírni kell kötélidegekkel, hogy ember nem kell oda és ide sem kell. És hogy az ember (most záróljelben) lehetek én. Az itt az jelentse mostani helyzetem, vadregényt, meg belső tájakat és persze hogy mit nekem.
Egyfolytában most van, a földhöz még sosem járt ilyen közel az ég, guggolva élni és járni kelni, háttal menni, holdon felejtett szemekkel, az idő összecsomósodott vasárnapízű puncspuding. Igazolt hiányzója vagyok magamnak és másnak, még ilyet, azért halkan elmondom magamnak, nyiktonyeacucvujet, talán soha senkit nem szerettem.

Hol voltam, hol nem voltam, aztán az lettem aki sosem voltam, hol volt, hol nem volt a talaj, fél lábamra elég ugyan, és menni is sokszor ugyanolyan, amilyen én vagyok; haszontalan. Hanyatt fekszik velem az ágy, én is múlok, ő is múlik, hagyom magam.