Ilyenek és effélék

Úgy vagyok, hogy fekszem és apám vagyok. Aztán megmozdulok és apám vagyok. Kávét iszok, apám vagyok. Aztán ettől ingerült leszek, apám leszek. Fogalmam sem volt, hogy milyen volt az ő utolsó ideje. Én már csak azt tudtam, hogy milyen a nagy sötét téli estében botorkálni a jégen fel a szanatóriumba, cigit vinni, vagy más egyéb éltető ártalmakat, gödrökbe lépni vagy jégrücskökre és röhögve kurvaanyázni vizes zokniban, vigyázni magamra, vigyázni valaki másra, valaki más zoknijára. Vigyázni olyan dolgokra amikről sose derül ki majd, hogy mifélék is voltak igazából. És most már soha. Vigyázni, hogy a csillagos égbe be ne verjük a fejünket, hajunkba bele be akadjon a hold, aztán csak északfok, idegenség, nagy göncöl, ásó, kapa és nagy harag.
Aztán a neonfény és koszlott okker linóleum. És szagok. Nekem az illatok is azok. A neonfény pedig utólagosan megszépít mindent, átmossa a magamfajta emlékezetét, és hogy abban vörösre csípett orrok vannak, fekete kardigánok, vagy őszülő hajszálak az édesmindegy, a szájíz az meg úgyis adott.

Erről én semmit nem tudtam, hogy milyen itt (ebben a lakásban) reggel a tükörbe nézni, hogy milyen kicsi ez a hely, még arra sem igazán elég, hogy rendesen lendületet vegyen az ember, hogy undorodni tudjon a tulajdon életétől, meg aztán itt tartja az utána maradó, elképzelt embernyi űr miatt érzett félelme. Mert aki valamennyire is tiszteletet vagy félelmet (bármelyik megteszi) érez úgy általában maga és mások élete iránt, annak igazán nem nehéz elképzelni azt a hiányt ami majd a helyére költözik annak az életnek aminek ő helye volt.
Apa kibírta mindezt, a kopott dohányzó asztalt, a dohányszemcséit a zsebében, a szemközti ház homlokzatát, szombatokat, keddeket, azt amit igyekeztem nem elmondani neki, és ki tudja ugyan mennyi mindent bírt még ki. Az apám, az én apám. Azt tudom, hogy anya után sírt, de hogy később amikor már csak én voltam és a magammal húzott légáramban csak a puszta semmi, a lélek kondenzcsíkja, hogy akkor sírt-e, azt nem tudom. Ezért azt sem, hogy kell sírni apául. Magamul is nehezemre esik.
Itt vagyok hát, apám vagyok, az ő szájíze az enyém, a nézése az enyém, az ablakban könyöklése az enyém. Hunyorítok, hogy ne fájjon úgy az amit látok. Hunyorításom nem az enyém. Magam vagyok most, az apám vagyok most. Nem szeretem, hogy borotválkozás közben ő néz vissza a tükörből, ahogy a lábával a papucsomba bújik.
El szeretnék tűnni innen, úgy mint aki soha sem volt itt igazán.
Hunyorítok, hátha. Közben nagyon félek, hogy hátha. Hát ilyen hálátlan gyerek vagyok, és ilyenkor csak igazán, a hálátlanságban egyedül önmagam. Önmagam, egyedül.

Szükség lenne egy hatalmas téglafalra a fizikai világvégén, az égben tűnne el a teteje, olyan magas volna, kicsi ablak lenne rajta, olyan mint a régi állomások pénztárai. Visszeres lábú, szemüveges néni néni ülne ott savanyú szagúan, nylon otthonkában, nullától huszonnégyig. Bekopognék és azt mondanám; hogy bocsánat, megbántam. Ezt a néni bevezetné a kis irkafüzetébe, dátum, szignó, ellenjegyezve. Gondolkodtam, tehát leszek, bocsánat, tehát voltam. Ott állna a füzetben rólam minden ami érdemleges, és létezésem apropóján még egyáltalán megemlíthető.
Világvégi bocsánatszolgálat, ez lenne nagy betűvel kiírva erre a hatalmas falra.
Senki sem tudná hol keresse, senkit sem érdekelne. Engem is csak véletlenül.