Jön lelkesen a flaszterharsány. Hol a karomat veregeti, hol a hátamat lapogatja és belemondja a képembe; na mi van tesó. Aztán elismétli még párszor, cifrázza is; mi van tesókám. Pedig hát nexus nélküliek vagyunk mi ketten, látásból ismerszik meg az ember.
Most meg tesózik itt nekem, ebben a kételyeken kívül rekedt és ettől rohadtul ellenszenves ragacsban amik mi magunk vagyunk.
Belenézek a szemébe, gomolyog a csarnokvízben a semmi, és csak azért nem ijesztő mert tudom, hogy ő is épp ezt látja az enyémben miközben itt gátlások nélkül tesózik nekem. Én meg..., én meg vonogatom a vállam, vagy bóligatok, ha nagyon akarom észrevehetetlenül is sóhajtozom. Ahogy tesózgat látom rajta, hogy vár valamit, talán választ, talán azt hiszi, hogy még nincsen vége semminek. Hogy a stáblista után még jön néhány kimaradt dolog, bakik, a vicces jelenetek. Azt általában szeretni szokták. Érzésem szerint arra vár, hogy valami olyat mondjak, hogy van végkifejlet, hogy van valami is egyáltalán. Ilyet én már akkor sem mernék mondani, ha részlegesen hinni tudnék benne, a semmi mellé szegődtem el inasnak, nem jókedvemben, már amennyiben ez beszámít hogy valamiféle mentséget lehessen tákolni belőle.
Ezért nem esik jól, ha így beletesóznak a képembe, egykeségemben bántónak érzem. Ilyenkor nem tudok én semmit mondani, kihullik az utca kövére nagy csörömpöléssel minden ami bennem van még, és nincs is okom tartóztatni.
Sem tesója, sem ismerőse nem vagyok senkinek. Azt meg soha sem tudtam, hogy mi van. Kínos ez az egész, olyan amikor a tévét bámulva valaki helyett is szégyelled magad. A fajtádat.
De aztán a végén mindig ők maradnak meg, mert akik a legszebben fájnak azok el lesznek felejtve.
Véreim az úrban, bizony mondom néktek, sose tesózzatok.
Most meg tesózik itt nekem, ebben a kételyeken kívül rekedt és ettől rohadtul ellenszenves ragacsban amik mi magunk vagyunk.
Belenézek a szemébe, gomolyog a csarnokvízben a semmi, és csak azért nem ijesztő mert tudom, hogy ő is épp ezt látja az enyémben miközben itt gátlások nélkül tesózik nekem. Én meg..., én meg vonogatom a vállam, vagy bóligatok, ha nagyon akarom észrevehetetlenül is sóhajtozom. Ahogy tesózgat látom rajta, hogy vár valamit, talán választ, talán azt hiszi, hogy még nincsen vége semminek. Hogy a stáblista után még jön néhány kimaradt dolog, bakik, a vicces jelenetek. Azt általában szeretni szokták. Érzésem szerint arra vár, hogy valami olyat mondjak, hogy van végkifejlet, hogy van valami is egyáltalán. Ilyet én már akkor sem mernék mondani, ha részlegesen hinni tudnék benne, a semmi mellé szegődtem el inasnak, nem jókedvemben, már amennyiben ez beszámít hogy valamiféle mentséget lehessen tákolni belőle.
Ezért nem esik jól, ha így beletesóznak a képembe, egykeségemben bántónak érzem. Ilyenkor nem tudok én semmit mondani, kihullik az utca kövére nagy csörömpöléssel minden ami bennem van még, és nincs is okom tartóztatni.
Sem tesója, sem ismerőse nem vagyok senkinek. Azt meg soha sem tudtam, hogy mi van. Kínos ez az egész, olyan amikor a tévét bámulva valaki helyett is szégyelled magad. A fajtádat.
De aztán a végén mindig ők maradnak meg, mert akik a legszebben fájnak azok el lesznek felejtve.
Véreim az úrban, bizony mondom néktek, sose tesózzatok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése