Azt, hogy idegen vagy ismerős férfiak találkoznak majd kezet fognak azt nettó baromságnak gondolom. Ennek ellenére van az a helyzet amikor a csülkömet én nyújtom előre - ami gyávaság is, és társadalmi megszokás is. Nem igen értem a jelentését sem, biztos azt jelenti, hogy itt a kezem nem adok sallert, de nekem ezt ne kelljen már bizonygatni. Az ilyen szia-szia puszikat is rühellem, de ezek elől könnyebb kitérni, meg van az a nézésem amivel ezt meg tudom oldani. Nem gyakoroltam a nézést magát, magától fejlődött ki, és elég védtelen lennék a világ negédességével szemben, ha nem jött volna létre spontán módon valamikor a gyerekkoromban jellegzetesen markáns vakcinaábrázatom. És még így is előfordul, hogy kicsit nem figyelek és máris egy szia-szia puszi azon végén találom magamat amelyiken nem szeretném. Ez esetben ügyelni kell arra, hogy az arc letörlése ne kerülhesse el a felelőtlen puszikrőzus figyelmét. Az ölelés az egyetlen amit nem tudok megjátszani, és odébb is megyek, ha valaki odáig ragadtatná magát, hogy indokolatlanul ölelgetni akarjon, mert szerinte mit tudom én. Engem ne ölelgessenek idegenek. Azt hogy ki az idegen azt én mondom meg. Az ölelésnél nincsenek kompromisszumok. Ezért nincsenek ölelések sem. Olyan hosszú karjaim nincsenek. Ennyi távlat van ebben nyomasztóan kicsike térben. És vagyok én.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése