Mérget vehet

Én tudom honnan fúj a szél... és hátrébb az agarakkal mondom neki Ági,... mert Pista a bónusz az nem így volt kiszámolva, arra mérget vehet Mártikám, és erre még visszatérünk mondom neki Nóra, engem ne nézzen hülyének, és csak lesett ám Timikém. Ezt mondja a nő a vonaton - aki velem szemben ül rézsút - sorozatban bele a mobiltelefonjába míg mindenféle embereket hívogat, hogy az ő napi önigazolása meglegyen. Nem szereti senki. Vagy nem úgy ahogy szeretni kell. Vagy úgy szeretik ahogy neki nem jó. Vagy szeretik, de nem eléggé. Az általa elviselhetőnél is jobban szeretik. Esetleg minden a legnagyobb rendben, szeretik mint a rosseb, de képtelen viszonozni. Az utasközönség meg unja, ki a magyar nemzetéből néz ki, ki Hamvas Bélájából fordul ki, másoknak megáll a hot magazin a kezében, a többiek meg csak bambulnak bele a nagy magyar északdunántúlba, ahol minden rohan valahova, nem akar az éppen aktuális valóságában jelen lenni. Ahogy ez a nő sem, helyben. Két hurkás hasa van, nagy melle, telefonálás közben sem felejt el az indokoltnál lényegesen jobban dekoltálni. Azt hiszi, hogy igazolásra van szüksége, pedig csak figyelemre. Pedig jelentéktelensége okán mindenki rá figyel már, Budapesttől Komáromig, és azért az nem kevés. Csakhogy levés közben jön meg a létvágy. Leteszi a telefont, elfogy a telefonkönyv, csipszet húz elő a padlóra tett pszeudo lui vutton táskájából, zörgeti a zacskókat, nagy barna szatyor arany betűkkel, mélyen belekotor, görnyed, dekoltázsa már-már a világ csúfjára a térdemnél jár. A mellettem ülő nő (kis mellű) először amaz dekoltázsát nézi, aztán rám néz, hogy nézem-e dekoltázst, amire én a kis mellű nőre nézek, hogy lássam, figyeli-e, hogy figyelem-e a szóban forgó dekoltázst. Részlegesen igen. Olyanok vagyunk mint egy tucatwestern végén a leszámolás jelenet. Szemmel beszélünk. Mindenki valakire néz, hogy lássa, csak egy pillanatra éppen, hogy ki kit figyel, ki kire dühös, hogy aztán másnap mindenki elmenjen a saját bejáratú Pistájához, Ágijához, Mártikájához és valahány név a naptárba, majd lehajtott fejjel kussoljon főállásban. Gyáva egy ország ez, és még szeretni se tudnak rendesen, tán nem is akarnak, ezt mondom a szememmel a kis mellű nőnek, éppen csak egy pillanatig. A dekoltált már a pisztáciájánál tart, fénylenek a markában az olajos magvak.

Meg kellene már dögleni

Meg kellene már dögleni. Sóhajtozta ezt gyakran mind anyai és apai nagyanyám bele a nyár végi fakóságba , míg a piros, több helyen is lepattogzott bonyhádi vájlingban matatott ráncos kezük, koszos mosogatási véglevekben az alján maradt mokkáskanalakat keresve, de nem odanézve, mert a nyári legyek tetemétől koszos ablakon át próbáltak felismerni valamit abból amiről azt hitték, hogy az életük. De csak burjánzó dáliák, büdöskék és beérni készülő diókat láthattak, így hát relativizálható dühük némileg érthető.
A tíz éves fiú szerette hallgatni ezeket a sóhajokat, még ha nem is értette, nem is sejtette mit jelentenek, anélkül szívta magába ezt az életprogramot, sajátította el annak tagadását ami nélkül meg sem tudnának lenni, hogy bármit is tudott volna róla, sőt annak megléte nélkül mindezen dolgok létre sem jöhettek volna. Túl fiatalon tanulta meg, hogy milyen módokon lehet öregnek lenni, ugyanis sokat hallgatózott. Mert élni az lélegzetvétel, élni az enni és inni is, és élni az levés, és élni végső soron megdögleni is, de élni az is ami kevés. És ez a tudás ott lapul benne, minden egyes napjában ott fészkelődik, bár sokszor évtizedekig nem érdekli vagy nem is tud róla. És egyszer egy nap felébred az a sok nyárvéggel fakuló kis dolog, ablaküvegen elkenődött legyek tetemén át a szűrt világ és nem lesz senki aki megállítsa. És hát ez kurvára szomorú, úgy értem a véglegességénél fogva. Élni se tudtam soha, nem hogy megöregedni.