Meg kellene már dögleni. Sóhajtozta ezt gyakran mind anyai és apai nagyanyám bele a nyár végi fakóságba , míg a piros, több helyen is lepattogzott bonyhádi vájlingban matatott ráncos kezük, koszos mosogatási véglevekben az alján maradt mokkáskanalakat keresve, de nem odanézve, mert a nyári legyek tetemétől koszos ablakon át próbáltak felismerni valamit abból amiről azt hitték, hogy az életük. De csak burjánzó dáliák, büdöskék és beérni készülő diókat láthattak, így hát relativizálható dühük némileg érthető.
A tíz éves fiú szerette hallgatni ezeket a sóhajokat, még ha nem is értette, nem is sejtette mit jelentenek, anélkül szívta magába ezt az életprogramot, sajátította el annak tagadását ami nélkül meg sem tudnának lenni, hogy bármit is tudott volna róla, sőt annak megléte nélkül mindezen dolgok létre sem jöhettek volna. Túl fiatalon tanulta meg, hogy milyen módokon lehet öregnek lenni, ugyanis sokat hallgatózott. Mert élni az lélegzetvétel, élni az enni és inni is, és élni az levés, és élni végső soron megdögleni is, de élni az is ami kevés. És ez a tudás ott lapul benne, minden egyes napjában ott fészkelődik, bár sokszor évtizedekig nem érdekli vagy nem is tud róla. És egyszer egy nap felébred az a sok nyárvéggel fakuló kis dolog, ablaküvegen elkenődött legyek tetemén át a szűrt világ és nem lesz senki aki megállítsa. És hát ez kurvára szomorú, úgy értem a véglegességénél fogva. Élni se tudtam soha, nem hogy megöregedni.
A tíz éves fiú szerette hallgatni ezeket a sóhajokat, még ha nem is értette, nem is sejtette mit jelentenek, anélkül szívta magába ezt az életprogramot, sajátította el annak tagadását ami nélkül meg sem tudnának lenni, hogy bármit is tudott volna róla, sőt annak megléte nélkül mindezen dolgok létre sem jöhettek volna. Túl fiatalon tanulta meg, hogy milyen módokon lehet öregnek lenni, ugyanis sokat hallgatózott. Mert élni az lélegzetvétel, élni az enni és inni is, és élni az levés, és élni végső soron megdögleni is, de élni az is ami kevés. És ez a tudás ott lapul benne, minden egyes napjában ott fészkelődik, bár sokszor évtizedekig nem érdekli vagy nem is tud róla. És egyszer egy nap felébred az a sok nyárvéggel fakuló kis dolog, ablaküvegen elkenődött legyek tetemén át a szűrt világ és nem lesz senki aki megállítsa. És hát ez kurvára szomorú, úgy értem a véglegességénél fogva. Élni se tudtam soha, nem hogy megöregedni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése