2016. július 8., péntek

Úgy három hete vagy hogy, gondoltam írni kéne a szerelemről, de nem követett szó szót, a lanyha belső monológokat a metrón nem nevezném lzott igyekezetnek. Azt is gondolhattam volna, hogy a szerelemnek kellene írni, valami szaftosat - ezt csak így utólag gondolom persze, de nem vagyunk beszélő viszonyban. Úgy három éve. Az már emberi idővel mérve egy kisebbfajta örökkévalóság. És persze örökké csak a valóság.
A szerelemmel az a baj, hogy abnormális, mert nélküle is meg van halva az ember, hát még tőle, utóbbi eshetőség abban különbözik, és ennek köszönhetően többen is választják, hogy boldog tudatlansággal van felpántlikázva, na de ha valaminek fel kell lennie legalább az legyen. Persze a szerelemmel meg lehet barátkozni is, szépen elvi síkra lehet terelni, és a Dögunalom nevű folyón lehajózni a deltáig. Elhúzni, mint a vadlibák. Aztán eltelt ez három hétnyi három év, vagy hogy, és az van, hogy valójában olyan mondatok jutottak csak az eszembe amiket át kellene húzni. Mint a vadlibákat. Lehet, hogy a szerelemről semmi értelmeset nem is tudok mondani? Ha így van, akkor már csak nagyon kevés választja el attól, hogy ne is legyen. Olykor úgy érzem, hogy talán én vagyok a választék. Ez azért elég nagyképűen hangzik.

2 megjegyzés: