sebtolvaj

Az első kamaszkori szerelmem a Gál Rózsa volt, félig-meddig balladai név. Beteljesületlen, ahogy általában a valamire való szerelmek tudnak csak lenni. A meg nem történt dolgok a maguk meg nem történtségében kikezdhetetlenül szépek. Idősebb volt nálam, vagy két-három évvel. Az 15 évesen egy emberöltő. A Gál Rózsa a telepi csövesekkel lógott. Én féltem a csövesektől, de igazából olyan akartam lenni mint ők. Design csövesek voltak inkább, volt szimatszatyruk, matrózcsíkos polójuk, csőnadrágjuk, alföldi papucsuk és babos kendőjük, bélást tarháltak a centrum előtt, a szüleik többnyire boldogtalanok voltak. A Gál Rózsát én úgy láttam a legtöbbször, hogy nem is megy az Esztergomi út járdáján, hanem a fölötte lebeg valami megmagyarázhatatlan oknál fogva. Mindenféle fajankókkal járt, durva lelkűekkel, akik ha nem volt jelen, intim részletekkel traktálták a hozzám hasonlóan szexualitásuk vakvágányán veszteglőket. Nehezen bírta az én habos-babos lelkem az ilyesmit. Mivel már elég sok fajankónak megvolt a Rózsa, nem volt alaptalan abban reménykednem, hogy a nagyszámok törvénye alapján majd nekem is meg lesz, bár nem igazán értettem én azt, hogy mi a hogy meglenni. De majd egyszer két méterre leszek tőle, vagy megkérdezi az időt, és én majd azt mondom, nem tudom, mert nincsen órám. És akkor kettőnk dolgát én már betetőzöttnek tekintettem volna. Tényleg nem akartam sokat. Mondjuk ehhez az kellett volna, hogy ha megjelenik akkor én különböző gombócokkal a különböző testrészeimen ne meneküljek az utca másik oldalára. Olybá tűnik, hogy én a Gál Rózsánál csak egy dolgot szerettem jobban széles e világon, mégpedig a Gál Rózsától félni. A telepi gyerekek társadalma dettó olyan volt mint a szüleiké, folyton másokkal foglalkoztak, mindig azzal aki nem volt jelen. Így akaratom ellenére nyomon követhettem, hogy  Gál Rózsa kivel szájrapuszizott a Nyúl dombon. Na persze, ha véletlenül én is ott lettem volna és történetesen focizok akkor ilyesmire nem lett volna ideje, mert a kezdősebbbeségem, brilliáns labdabiztosságom, lövőerőm a mindenféle szájrapuszikról elterelték volna a figyelmét az egészen bizonyos. De ilyen soha nem történt, mert amikor ők itták a dianás borsósszeszt a Nyúl dombon én oda nem merészkedtem. Csak a meséket hallgattam egyvégétében a szájrapuszikról, amik néha félig igazak voltak, de ha akartam teljesen alaptalanok. A legfőbb pletykás a Boros volt. A Boros budha szerű gyerek volt. Testalkata erősen determinált, hiszen a hentesbolt fölötti lakásban laktak. Az egész család budha volt, az anyjukat kivéve, az apró és szép manószerű cigány asszony volt, seggig érő fekete hajjal, és a hajába mindig színes műrózsákat tűzött. A legélénkebben bennem élő emlék az az, hogy a hentesbolt kirakatán át vigyorog ki a Boros, szaftos szájjal, bele az Előd vezér semmijébe. És amikor odaérek a kirakathoz az ő arca, az én tükröződő arcom összekeveredik a kirakat üvegén, az ő hülye vigyorgása, meg az én szomorúságom egy pillanatképen. És az egész olyan mulatságos volt, hogy a szomorúságom mögött én is elkezdtem vigyorogni, éppen olyan idiótán mint ő.
A Gál Rózsát, 30 éve nem láttam már, de ma megint, az állomáson. Nagy fara lett, de jól áll neki. Ízléstelenül öltözik, és hatalmas színes ornamentikás körmei vannak, amit én nagyon utálok. A szája enyhén lefelé ívelt, ez általában a szép nőkre igaz, és ad is valami arisztokratikus gőgöt az arcuknak. A szeme is olyan mint régen, csillog még, de már látni benne az időt és azt hogy az az idő véges. Már nem tudnék félni tőle.