Eddig azt hitted vagy azt hazudtad magadnak, hogy nincs már mélyebb és sötétebb anyag mint az idő. Dehogy hitted, csak remélted, és már erősen akartad remélni hitet csináltál belőle, nagy és erős építményeket. Ez nincsen így, az időnél is van messzebb és sötétebb. Nem élsz már, de hisz ezt magad is jó ideje tudod, árnyék vagy, a határon állsz, de vársz, még vársz, nem akarod tudni hogy mire. Bármire várhatsz. Azért megkérdezed még néha nap magadtól, hogy minek bármire is nézni vagy akár gondolni, ha ott a bármi hiánya az ami említésre méltó. A bármi most arra kér, húzd meg magad, tégy úgy mintha nem lennél és tégy úgy mint ha a bármi sem lenne, felejts el mindent ami arra emlékeztet, hogy létezel, hogy valami vagy, hogy van benned élő és emberi. Árnyék idők jönnek, bármi áron. Évtizednyi semmit kér most a bármi tőled és te megteszed. Időben elmerülő árnyék vagy. Ezután most már mindig. Bevégeztetett.

Talán mindenkivel éppen ugyanúgy történik meg az amikor felismeri végül, hogy ő már régi. Nem öreg, nem vén, nem agg, hanem csak régi. És a baj mindig abból van, hogy ezt nem mindenki látja, hogy ő már az, régi, és ezt csak ő maga, az ember érzi egyre erősebben, bár biztos nem lehet benne soha, mint ahogy soha semmiben nem lehet biztosnak lenni. Ez elég nagy egyedülség. Mert amíg nincsen és nem lehet ebben semmi bizonyosság úgy kell lenni, úgy kell réginek lenni, hogy mások azt ne vegyék észre. Réginek lenni szégyen, de szükségszerűség is. Régiesek a szokásaim, a mondataim, régiesen fújom a cigarettafüstöt, régiesen matat a kezem a zsebben, a nálamnál is régebbi lakások előtt, hogy nyissam az ajtót, régiesen fogalmazok a régieknek. Hogy haza jussak. Régi a haza is. Úgy volt, hogy mindig haza kell és haza lehet jutni. Az ajtó is régi, soha nem cseréltem ki, nem éreztem szükségét. Az ajtó az csak ajtó, csak egy kurva ajtó. Átmenet. Átmeneti dolgokat meg minek cicomázni? Az élet is átmenet, még ha nem is láttam soha az ajtaját. Abban sem lehetek bizonyos, hogy amikor belépek azon a régi ajtón, amin eddig már ezerszer- vagy még annál is többször - hogy hazaértem. És számtalan olyan hely létezik a világon, ahova már addig számtalanszor haza mentünk, aztán már többé soha nem tudtunk.
Mint most is. Mert a helyek is régiek lesznek idővel, de nem mindenki veszi észre. Úgy viselkedek, hogy ne lehessen észrevenni rajtam a régiséget. Mert az ember kívűli világ soha nem érezheti ugyanazt, még csak a közelét sem a réginek. A régi csak önmagát tudja érezni. Ilyenkor az ember elszomorodik, hirtelen nagyon egyedül lesz, és várja az időt, hogy körülötte is minden majd régi lesz, helyre áll a rend, tisztázódnak  a viszonyrendszerek, ráidomul a régi és ez a sok régi dolog nekilát az elmúlásnak.
És elmondanám, de nem tudom, milyen erő taszít hozzá, e vágy a semmivel rokon, én már százszor is elátkoznám.

Üres vagyok. Túl sok dolog történt velem. Túl sok nagy dolog történt velem. És csomó dolog pedig nem történt. Ami nem történik azzal nincs sok baj, az csak úgy van és ott van ahol lennie kell, tudja saját idejét és helyét, az időn kívüli senki földjén van, úgy hogy nincsen. A világ nem látható kulisszái között pihen mindennél nagyobb időkön át, néha kattan egyet, hol sóhajt, de csak pihen. Ezért eshetik meg az, hogy a világ dolgai közül mindig e meg nem történtek a legszebbek. De ami történik annak útja van, helyet keres magának, járatokat váj a jelenbe. A jelen én vagyok, momentán üres, de még jelen, nincs már jelentésem, nincs már érvényességem, és ami a legfontosabb nincsen jövőm sem. Itt időz bennem a sok megtörtént, a sok nagy. Járatokat vág belém, attól vagyok ilyen üres, kell a hely, az ürességbe költözik bele aztán az idő és az emlékezet. Az idő és az emlékezet az végső soron semmi, szerves üresség, azzal vagyok kipárnázva. Az engem kiöltő üresség figyelmeztet olyan esetekben amikor azt gondolom, hogy ez vagy az vagyok, hogy ennek és annak kell lennie, hogy semmi se vagyok, és semminek nem kell történnie. Hálás vagyok ezért neki. A megtörtént dolgok mindig visszavágynak oda, arra a helyre amikor még nem történtek meg, vágynak vissza az ősállapotba amikor ők még nem voltak, csak kattantak, pihentek.

Túl sokat gondoltam, túl sokat néztem, túl sokat néztem a távolba, az elérhetetlenbe, túl sokat szédített a mélység, és túl sokat szaggatott a kicsinység, túl sokat féltem és túl sokat éltem. Túl sokat fürödtem az értelmetlenül hömpölygő akarattalan időben. Túl sokat néztem jelentés nélküli szemekbe, és hát mert nagyon akartam, ott jelentést láttam. Túl sokat voltam fáradt és túl sokat álmodtam. Túl sokat meséltem az álmaimról. Túl sokat meséltem az álmaimról az álmaimban. Túl sokat hittem ahhoz, hogy ne tudjak hinni. Túl sok volt minden. Túl sokáig voltam.

A bennem lakó üresség honvágya ez régi önmagához. Jobb gazdatestet nem is találhatott volna. Szeret engem a semmi, tán meg sem érdemlem.

Itt valahogy minden úgy van maradva, úgy maradok hát én is. Úgy van maradva a kint és a bent. Úgy maradt az ország, és benne a mindent felzabáló kórság, úgy maradtak a karba tett kezek, a káromkodások, a semmibe nézések, elmosolyodások. Úgy marad a hajtincsen babráló napfény, úgy marad az árnyék, úgy marad a vetett ágy és a vetetlen, és úgy maradt a majdnem semmiért bolondulás. Úgy maradt a korláton a rozsda és úgy maradtak a metrószerelvény ablakán felvillanó arcok, úgy maradtak a könyvlapok és a képek. Úgy maradt a változás, úgy maradtak a hangok, úgy maradt a tarthatatlan és pont úgy az ami  tartható, úgy maradt az álmatlanság és az ágy alá gurult altató, úgy maradt a légy a pókhálóban, a maszat az abroszon. Úgy maradt az is amit nem lehetett maradásra bírni, úgy maradt minden ami menni készült, úgy maradt ami sosem volt itt és úgy maradt minden egyes délutánunk. Úgy maradt az élet, meg úgy a halál is. És ezekbe az úgy maradt időkben amiben mi mindössze rövid átmenet vagyunk puhán ringatózik mindaz amire sosem volt szavunk.