sebtolvaj

Talán mindenkivel éppen ugyanúgy történik meg az amikor felismeri végül, hogy ő már régi. Nem öreg, nem vén, nem agg, hanem csak régi. És a baj mindig abból van, hogy ezt nem mindenki látja, hogy ő már az, régi, és ezt csak ő maga, az ember érzi egyre erősebben, bár biztos nem lehet benne soha, mint ahogy soha semmiben nem lehet biztosnak lenni. Ez elég nagy egyedülség. Mert amíg nincsen és nem lehet ebben semmi bizonyosság úgy kell lenni, úgy kell réginek lenni, hogy mások azt ne vegyék észre. Réginek lenni szégyen, de szükségszerűség is. Régiesek a szokásaim, a mondataim, régiesen fújom a cigarettafüstöt, régiesen matat a kezem a zsebben, a nálamnál is régebbi lakások előtt, hogy nyissam az ajtót, régiesen fogalmazok a régieknek. Hogy haza jussak. Régi a haza is. Úgy volt, hogy mindig haza kell és haza lehet jutni. Az ajtó is régi, soha nem cseréltem ki, nem éreztem szükségét. Az ajtó az csak ajtó, csak egy kurva ajtó. Átmenet. Átmeneti dolgokat meg minek cicomázni? Az élet is átmenet, még ha nem is láttam soha az ajtaját. Abban sem lehetek bizonyos, hogy amikor belépek azon a régi ajtón, amin eddig már ezerszer- vagy még annál is többször - hogy hazaértem. És számtalan olyan hely létezik a világon, ahova már addig számtalanszor haza mentünk, aztán már többé soha nem tudtunk.
Mint most is. Mert a helyek is régiek lesznek idővel, de nem mindenki veszi észre. Úgy viselkedek, hogy ne lehessen észrevenni rajtam a régiséget. Mert az ember kívűli világ soha nem érezheti ugyanazt, még csak a közelét sem a réginek. A régi csak önmagát tudja érezni. Ilyenkor az ember elszomorodik, hirtelen nagyon egyedül lesz, és várja az időt, hogy körülötte is minden majd régi lesz, helyre áll a rend, tisztázódnak  a viszonyrendszerek, ráidomul a régi és ez a sok régi dolog nekilát az elmúlásnak.
És elmondanám, de nem tudom, milyen erő taszít hozzá, e vágy a semmivel rokon, én már százszor is elátkoznám.