sebtolvaj

Üres vagyok. Túl sok dolog történt velem. Túl sok nagy dolog történt velem. És csomó dolog pedig nem történt. Ami nem történik azzal nincs sok baj, az csak úgy van és ott van ahol lennie kell, tudja saját idejét és helyét, az időn kívüli senki földjén van, úgy hogy nincsen. A világ nem látható kulisszái között pihen mindennél nagyobb időkön át, néha kattan egyet, hol sóhajt, de csak pihen. Ezért eshetik meg az, hogy a világ dolgai közül mindig e meg nem történtek a legszebbek. De ami történik annak útja van, helyet keres magának, járatokat váj a jelenbe. A jelen én vagyok, momentán üres, de még jelen, nincs már jelentésem, nincs már érvényességem, és ami a legfontosabb nincsen jövőm sem. Itt időz bennem a sok megtörtént, a sok nagy. Járatokat vág belém, attól vagyok ilyen üres, kell a hely, az ürességbe költözik bele aztán az idő és az emlékezet. Az idő és az emlékezet az végső soron semmi, szerves üresség, azzal vagyok kipárnázva. Az engem kiöltő üresség figyelmeztet olyan esetekben amikor azt gondolom, hogy ez vagy az vagyok, hogy ennek és annak kell lennie, hogy semmi se vagyok, és semminek nem kell történnie. Hálás vagyok ezért neki. A megtörtént dolgok mindig visszavágynak oda, arra a helyre amikor még nem történtek meg, vágynak vissza az ősállapotba amikor ők még nem voltak, csak kattantak, pihentek.

Túl sokat gondoltam, túl sokat néztem, túl sokat néztem a távolba, az elérhetetlenbe, túl sokat szédített a mélység, és túl sokat szaggatott a kicsinység, túl sokat féltem és túl sokat éltem. Túl sokat fürödtem az értelmetlenül hömpölygő akarattalan időben. Túl sokat néztem jelentés nélküli szemekbe, és hát mert nagyon akartam, ott jelentést láttam. Túl sokat voltam fáradt és túl sokat álmodtam. Túl sokat meséltem az álmaimról. Túl sokat meséltem az álmaimról az álmaimban. Túl sokat hittem ahhoz, hogy ne tudjak hinni. Túl sok volt minden. Túl sokáig voltam.

A bennem lakó üresség honvágya ez régi önmagához. Jobb gazdatestet nem is találhatott volna. Szeret engem a semmi, tán meg sem érdemlem.