Kicsi

Eleinte csak azt vette észre magán, hogy egyre kevesebb dologba volt képes belehalni. Nem is tulajdonított ennek különösebb jelentőséget, kevesebb belehalás, kevesebb fájdalom, valahogy így gondolta. Már nem szomorította el az sem, ha elgondolta ahogy mások az esti lefekvéshez készülődnek és ő volna a párna a fejük alatt vagy ha az nem is, a párna és a lepedő közti szűk rés, ahol a szövetek surrogása lakik és az álmok iszapként felzavart csöndje. Ha nagyon akarta, akkor iszonyú kicsinek is el tudta képzelni magát, bárhova. Olyan kicsinek, hogy külső szemlélő észre sem vette volna, hogy él. Végül - képzeletében - olyan kicsi lett, hogy végül már csekket sem küldött neki az elmű, nem akarták megtéríteni a jehovák, és még a magasságos orbánviktor sem tett fel neki írásos kérdéseket a nemzetimegmaradás feszengető kérdéseinek témakörében.

Csend lett benne, olyan csend mint az álom előtti utolsó sóhajtás után tud csak lenni előkben. Olyannyira rászokott a kicsiségre, hogy soha többet nem kelt már fel, életjelet ritkán adott, az sem volt több mint az ágyneműk egymáshoz dörgölődő szöveteinek nesze. De csak nem hagyta nyugodni a gondolat, így fektében, kábán és kicsin, hogy belhalni csak azok nem tudnak semmibe akik már rég halottak.