sebtolvaj

Mióta eszemet tudom rossz ébredő vagyok. E mondatnak azonban nincs nagyon értelme. Valószínűsíthető, hogy még az eszem tudása előtt is volt valami féle viszonyom az ébredéshez, és ugye az a tudás is kellene, ha másért nem a mihez képesthez van ez a rossz, és persze mihez képest az ébredés. Mert mi van, ha az ébredés is álom és úgy van, hogy aki egyszer becsukta szemét az már többé ki nem nyitja, csak az alvásban él, aztán egyszer meghal, úgy mint aki nem is volt.
Használhatnám inkább a rossz felkelő vagyok-ot, de ilyen terhes időkben ennek lennének nem kívánatos mellékzöngéi, noha úgyis igaz lenne a rossz.
Az ébredés valami olyasvalami, hogy visszatérni oda ahonnan el sem mentél. És ez hányszor előfordul amúgy is. Ettől aztán ez az egész nagyon zavarba ejtő tud lenni, szinte annyira mint amikor azt mondja valaki, hogy szeret. Amikor alszom, tudom-e hogy én alszom, és lehetek e benne bizonyos, hogy az kel fel onnan, ahova én feküdtem le. Az alvás alatt/közben többnyire az szokott lenni amit én akarok, leginkább mezők és a föld felett lusta páraként gomolygó fehérlő semmi. Távolodó színhiány, ami csalogat magával, egyre messzebb, nehéz ilyen hívásra kinyitnia a magamfajtának a szemét. Mert én mindent ott akarok tartani mintha el sem ment volna, mintha azzal akarnám áltatni magam, hogy van ez maradás, pontosabban ez az el nem menetel. Amikor reggel kinyitom a szemhéjam onnan gomolyog ki minden (fehér pára képében, mint előbb mondtam volt).
Minden, amit szerettem volna, hogy maradjon. Belepárolgom a világba a semmimet.