Öreg szívem van. Azt ugyan meg nem tudnám mondani, hogy eleve így születtem-e, vagy csak megöregedett, vagy megöregítették. A cinikusok, a hazugok. Olykor mondom is, hiszen ezt érzem, hogy öreg vagyok. Azon kevesek akik még szeretnek, vagy azt hiszik, hogy szeretnek, azok ezt elhárítják.
Olyankor arra gondolok, hogy tán az öregség alatt a szív öregségét értem, hogy az ami igazán öreg bennem. De igaz, én nem a szívem vagyok, ha az volnék talán már nem is látszanék, még magam magam sem venném észre. Már nem úgy lát mint régen, van hogy kétszer kell neki valamit mondani és van hogy elfelejt év és telefonszámokat. Régebben úgy hittem, hogy egész jó kis szív ez, egész sok dolog fért el benne, hasznosak és haszontalanok éltek ott viszonylagos békességben, néha úgy tűnt, hogy az idők végezetéig. Végezte a dolgát. Nem vettem én észre ám, hogy ennyire megöregedett, csak azt veszi az ember észre, hogy egyre kevesebb dolog fér bele, és ami bele is fér, az valahogy kiszivárog, kifolyik. ami meg benne van az odakozmál. Amúgy nincs baja, formás, kerek és egész, pumpálja a vért. elalvás előtt még hallgatni is szoktam. Olyankor van, hogy azt gondolom, el kellene nevezni, mielőtt meghal.

Először múlttá leszünk, aztán meg nem történt epizóddá, utána pedig végképp eltöröltté.
Rabszolga néppé. Éjjelente képek mennek a fejünkből a mellkasunkba és párbeszédek, megtörténtek és meg nem történtek összemosódnak. Ebben a meg nem történtségben ébredünk fel reggel, noha ennek miértjéről már évek óta nem tudunk sem magunknak sem másoknak számot adni. Bár nem is szükséges.Lassan falja fel lelkünket a közöny és a közömbösség. Akár a sajátunk is. Nehéz úgy a napnak örülni, ha árnyékot sem tudunk már vetni. Életünk álommá változik, olyanná álommá amit már soha nem álmodik senki. Bármerre is néznénk önmagunkban, ott már semmi szépet nem találnánk. Hát becsukjuk a szemünk, beletörődve, hogy gőgös hazugságok és válogatott kegyetlenségek fognak ezentúl már tort ülni felettünk. Lassan megtanuljuk elhinni, hogy mást nem is érdemlünk. Aztán meghalunk, ha ugyan éltünk is valaha.

1972 van és nyár. Könnyű, mint akkoriban minden augusztus. Buja indáival növi be az életünket. Nem azok a fajták vagyunk akik ennek jelentőséget tulajdonítanak. Nem különleges az életünk, olyan élet mint a többi másik sok millió melyekről nincsen tudomásunk. Csak vagyunk és köröttünk is minden igyekszik lenni. Megyük velük Azt hiszem szeretjük ennek a nemtudásnak minden könnyűségét. Érik az egres, a szilva, a dinnye. Szeretjük.
Dundi kutya a porba hajta fejét a  az udvaron, vagy lefetyel a lepattogzott zománcú lábasból. Hosszasan tudom ezt nézni, érteni, megmagyarázni ugyan nem, hogy miért szeretem ezt látni.
Szeretek nem érteni. Anya állást kap a Ságvári Endre óvodában, kiutalják nekünk a bérlakást. 50 Ft a havi díj, a térgondokságon fizetjük be. Szeretünk a térgondokságra járni. Péter bácsi néhány év múlva meg fog halni gyomorrákban, majd az arcára is csak azért emlékszem, mert van róla egy fotóm.
Valahogy minden szép mégis körülöttünk, az egres, a szilva, olykor Péter bácsi gyomorrákja is.
És ez a sok szépség valahogy megszépít minket. Ránk olvad az időnk.
Esténként moziba járunk, reggelente templomba. Nagyanyámnak nemrég vették le a gipszet a lábáról, míg rajta volt nem beszéltem vele. Panszkodik is emiatt Palla Pacinak. A szomszéd Laci bácsi nutria tenyésztésbe fog. Papp nénivel hol strandra megyünk hol a temetőbe. Szeretjük mindkettőt. Szeretünk, és a szeretéseinknek nem is mindig van iránya.
Apámról egy szőnyegvásárlás során véletlenül kiderül, hogy színtévesztő.
1972 van, augusztus, életem szerelme hamarosan lassan 4 hónapos lesz, de erről még sem ő sem én nem tudunk. Egy ideje ő már megint nem. Rám kövül az idő. Szeretem, de nem értem.

 

Néha úgy érzem magam - igazából már nem néha, de 8 évet nehéz egy mondattá tupírozni, különösen, ha az embernek sem kedve sem tudása nincsen hozzá - mintha a Ki nevet a végén társasból lennék az egyik nagyfejű műanyag baba, akinek mondjuk legfőbb ismérve a kékségén kívül az, hogy ő ér be utoljára a házba és nem igen dob hatost. Akkor érek én be a házba amikor már semminek sincs tétje, vagy ha van is, értelme nem nagyon, hisz bent sorakozik már a piros a zöld és a sárga, és én majd mindjárt, mintegy becsületből beérek, hogy eredményt lehessen hirdetni. Az egész napközi már türelmetlenül várja érkezésem, majd minden szépen a helyére kerül minden, úgy ahogy a 70-es évek paradicsomos káposzta szagú délutánjainak bármelyike. És aztán az összes évtized is sorra. És akkor én utoljára beérek, mert ha valamihez ehhez értek, nem a beéréshez, mert ahhoz aztán én alkatilag tényleg nem, hanem az utoljához. Valóságos végjáték virtuóz vagyok, én a nagyfejű kék műanyag báb, a napközi leltárának akaratlan része. Lajstromszámommal, közületi számlával alátámasztott létvalómmal, és ha véletlenül elkallódnék majd leír egy makulátlanul tupírozott Gizike a gazdaságiról, hogy miattam dugába ne dőljenek a dolgok. És aztán egy szekrény alatt, vagy egy mosdó szifonjában, vagy egy fiókaljban számolnám az időt, ha tudnám hogy az van, és én is benne vagyok.
De leginkább abban a  nagy kék műanyag fejemben az ész mégis csak egyre azon járna, hogyan érkeztem meg utoljára. Hogy érkeztem-e meg egyáltalán. És minden bizonnyal találnék is rá precedenst, ha másért nem, hát csak pusztán azért, mert nekem úgy mondták egyszer, van megérkezés. Hogy olyanja mindenkinek kell, hogy legyen. Én pedig csak sóhajtozva hevernék egy fiókaljban, vagy egy mosdó szifonjában, tán egy szekrény alatt, az időtől bolyhos porcicák között, az idők végezetéig, ha tudnám, hogy van idő és van az a végezet. De a nagy kék fejemben sem idő nem lenne, sem végezet, csak szakadatlan abbahagyás.
Mindezekért és mindezek miatt én már magam rendesen szégyelleni sem tudom. És nincs is már kedvem játszani ezt, csak az abbahagyásért játszom.