Volt a Máli néni. Egy testes cigányasszony. Második szomszéd. B L-ék helyére költözött be, akik az idől szavát meghalva mentek a panelba, bele az összkomfort kellős közepébe. És Máli nénit kaptuk helyete. Vele együtt Lajost a férjét, a valószerűtlenül sovány bányászt, akit utcán sosem lehet látni a barna svejcisapkája nélkül. Egy nap kétszer lehetett látni, egyszer amikor munkába ment, egyszer meg amikor hazajött. Kerékpárral járt és nagyon lassan tekerte a pedált, olyan volt kicsit mintha élvezné a mozdulatot, bár tekintete közönyről árulkodott, nem is az utat nézte, hanem valami nem létező pontot maga előtt. Keveset beszélt, mondták a szomszédok, hogy talán néma, de én egyszer a Máli néniék ablaka előtt hallottam, hogy azzt mondta egyszer, hogy az isten bassza meg. Lajos, amikor haza fele jött, akkor két klecnire rákalapácsolt egy ácskapcsot, és a bicikli csomagtartójára tette keresztben. Erre mondták azt, hogy bányász diplomata táska.
A Máli néni az első héten jött át először hozzánk, kis falkon kupakja volt a kezében és anyámtól kért némi wu2 sampont, nem sokat, csak egy hajmosásnyit. Aztán így ment ez minden vasár és ünnepnapokon. Máli néninek volt egy lánya. Bizton állíthatom, hogy az összes nők között akiket valaha láttam a legrondább. Mégis valami különös oknál fogva csak úgy dongtak körülötte az ivarérettek. Főleg akkor voltak a házvégében a legtöbben amikor alkonyodott. Máli néni pedig olyankor kikiabált az ablakon, hogy Iriiiiinke. És Irinke olyankor eldobta a cigarettát és haza ment.
Olynkor azt mondta a Máli néni még, hogy ez a lány nem bír a picsájával. Nekem fogalmam sem volt arról, hogy ez mit jelent. NEm értettem mi dolga lehet egy kamaszodó lánynak önnön picsájával. Aztán tényleg Máli néninek lett igaza, mert egyszer az Iriiinke egyszer a kert végében töltött pásztoróra után úgy maradt. De ezt senki se tudhatta meg. Máli néni különös lebernyeges ruhákba öltöztette Iriinkét. Sokáig semmi nem változott. Vasár és ünnepnapokon jött, de már azt mondta nem kér drága wu2-t, tud ő ultrával is hajat mosni, hanem ha adnánk neki néhány darab savanyú ubrorkát azt nagyon megköszönné.

Egyszer azt mondta valaki, akkor amikor éppen messzire merészkedtem, hogy nekem hét olyanom lesz ami akkor a fejemen volt. Pukli amiből kénköves genny jön ki és fáj, rettenetesen fáj. Nem igen hittem én az ilyesmiben, egyrészt nem vagyok valami transzcendens, másrészt ha valamim fáj, akkor csak arra tudok figyelni, csak azt figyelem, hogy miként fáj, hogy miként közelít és hogyan megy el. Ám a dolog úgy áll, hogy most járok a hatodiknál, azaz hajlok arra, hogy egy még - ha akarom, ha nem - hátra van. Mindenhol belém kóstol a kórság, megharipdál, olykor nyammog. És aztán? Mi van aztán, ha meg lett a hetedik, aki én magam leszek? Aranyló aurám lesz és megüdvözülök, reggelente hajlongani kezdenek a fák és előre köszönnek, a békák kussba maradnak a csónaktalan csónakázó tó partján amikor a kórházba megyek, anyám ritkuló csontjai szempillanat alatt összesűrűsödnek, a bronhitiszével majd szélmalmokat hajtunk meg (európa meg van mentve), apa fejében az erek spontán kidugulnak és Tódi macskának elmúlnak a bibircsókok az ínyéről? Mindenki rám vár, rajtam a világom szeme, csak éppen én nem látom. Azt, hogy hova akar kilyukadni az ami bennem van és miért rajtam keresztül lyukad ki?

Mindenről le lehet szokni. Mindenről le is kell. Az írásról is, csak olyankor meg eszembe jut, hogy mindig az utolsó nap a legjobb. Akkor a legjobb amikor már szekrényeket elvitték és soha nem látott falszakaszok kelletik magukat a kongó szobában. Már csak az ágyak vannak és visszhangzik minden amit beszélünk, olyan erősen vagyunk jelen - még így utoljára - hogy beleremegnek a falak.
Tehát eltéveszteni se tudjuk azt, amikor mondani akarunk valamit. Olyan élesen ember nem érezheti saját jelenlétét, mint akkor. Abban a nagy ágyakkal feldíszített ürességben. És az utolsó estében még az is jó, hogy mire felébredünk van lesz abból ami volt és évtizedekből összetapadt paplanokkal lehet egész éjjel takarózni. Érezni ahogy rálapul hátra, vádlira, rüsztre az idő, és az akkor jó. Persze elromlik ahogy minden, megvacakul, de akkor ott abban az üres sötétben, ami hagyja magát kisajátítani akkor jó. Nézni a falat ott ahol valaha a szekrények álltak és világosabb ott most minden, látszik ahogy elrontotta a szobafestő a henger mintázatát.
És aztán reggel lesz és mi visszanézünk és ökölbe szorul mindenünk amink van, amink lesz még ezután. Viszlátot akarunk mondani, de csak az jön a szánkra, hogy változás. Azt mondjuk olyankor egyre, hogy változás. Olyankor lemondunk arról ami lehetett volna és beérjük azzal ami lesz.