sebtolvaj

Egyszer azt mondta valaki, akkor amikor éppen messzire merészkedtem, hogy nekem hét olyanom lesz ami akkor a fejemen volt. Pukli amiből kénköves genny jön ki és fáj, rettenetesen fáj. Nem igen hittem én az ilyesmiben, egyrészt nem vagyok valami transzcendens, másrészt ha valamim fáj, akkor csak arra tudok figyelni, csak azt figyelem, hogy miként fáj, hogy miként közelít és hogyan megy el. Ám a dolog úgy áll, hogy most járok a hatodiknál, azaz hajlok arra, hogy egy még - ha akarom, ha nem - hátra van. Mindenhol belém kóstol a kórság, megharipdál, olykor nyammog. És aztán? Mi van aztán, ha meg lett a hetedik, aki én magam leszek? Aranyló aurám lesz és megüdvözülök, reggelente hajlongani kezdenek a fák és előre köszönnek, a békák kussba maradnak a csónaktalan csónakázó tó partján amikor a kórházba megyek, anyám ritkuló csontjai szempillanat alatt összesűrűsödnek, a bronhitiszével majd szélmalmokat hajtunk meg (európa meg van mentve), apa fejében az erek spontán kidugulnak és Tódi macskának elmúlnak a bibircsókok az ínyéről? Mindenki rám vár, rajtam a világom szeme, csak éppen én nem látom. Azt, hogy hova akar kilyukadni az ami bennem van és miért rajtam keresztül lyukad ki?