Mindenről le lehet szokni. Mindenről le is kell. Az írásról is, csak olyankor meg eszembe jut, hogy mindig az utolsó nap a legjobb. Akkor a legjobb amikor már szekrényeket elvitték és soha nem látott falszakaszok kelletik magukat a kongó szobában. Már csak az ágyak vannak és visszhangzik minden amit beszélünk, olyan erősen vagyunk jelen - még így utoljára - hogy beleremegnek a falak.
Tehát eltéveszteni se tudjuk azt, amikor mondani akarunk valamit. Olyan élesen ember nem érezheti saját jelenlétét, mint akkor. Abban a nagy ágyakkal feldíszített ürességben. És az utolsó estében még az is jó, hogy mire felébredünk van lesz abból ami volt és évtizedekből összetapadt paplanokkal lehet egész éjjel takarózni. Érezni ahogy rálapul hátra, vádlira, rüsztre az idő, és az akkor jó. Persze elromlik ahogy minden, megvacakul, de akkor ott abban az üres sötétben, ami hagyja magát kisajátítani akkor jó. Nézni a falat ott ahol valaha a szekrények álltak és világosabb ott most minden, látszik ahogy elrontotta a szobafestő a henger mintázatát.
És aztán reggel lesz és mi visszanézünk és ökölbe szorul mindenünk amink van, amink lesz még ezután. Viszlátot akarunk mondani, de csak az jön a szánkra, hogy változás. Azt mondjuk olyankor egyre, hogy változás. Olyankor lemondunk arról ami lehetett volna és beérjük azzal ami lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése