Izgulok hát. Hogy a pokolba ne izgulnék. Végül is ez a második napom itt. Amikor napközis lettem, akkor is izgultam a második napon, kezdtem kiismerni a Major Bea árnyoldalait, jelentősebb bőrhibáit, a körme alatt a sötétedő piszkot, kétkedni kezdtem, hogy a töredékét árulja el annak csak ami van, hogy a koszlottabb mosdót mutatta meg nekem - van egy másik mosdó, egy sokkalta tisztább, ahova ők járnak amikor én nem figyelek, és Brünyi tanár úrról sem az igazat mondja, túl elnagyolja a jellemrajzát, bírálatai sokszor megalapozatlanok. Ez a második napom itt. Kezdem unni. Kiismerni és attól koldulni. A szárnyas puttók letapodják az új cipőmet a piros hetesen amikor megyünk a Hozsana Minisztériumba. Nem hittem, hogy ilyen hamar kiigazodok, mert én mindig is béna volta a kiigazodásban, de azt hiszem ma már jobban érdekel, hogy mi van a pokolban. Ott nem lehetne mondani, hogy várakozásaim túlzóak lennének, sőt, ott azt hiszem semmire nem számítanék, pedig az a legnehezebb, a semmire sem számítás. Aggaszt azonban az, hogy tart e már ott a tudomány, hogy gyehennatűrő számítógépeket kreált volna. Mert a pokol is csak olyan formán érdekel, hogy meg tudjam írni, mennyire féltem az első vagy második nap, szóval az, hogy egyáltalán voltak e nekem napjaim. Az élettel is ez volt a bajom, hogy minden nap első - így minden nap félelemmel teli, nehéz így bármit is pozícionálni. Vagy fogja az ember magát és megteszi a félelmet központi égitestnek, és onnantól már ahhoz képest van a miheztartás. Ez a második napom itt, és félek, félek attól, hogy ilyen hamar világossá vált az, hogy nem ide tartozom. Nincsen rám való szárny a Lucifer Öltönyházban, lötyög rajtam a glória. A trombitatanár is azt mondta a hallásom botrányos, a lovastréner szerint legfeljebb a hátra fele nyilazást tudom megtanulni, azt is közepesen, szóval apokalipszisre is alkalmatlan vagyok, jobb esetben beleférhet egy honfoglalás. Ez a második napom, már hogy a mennyországba ne félnék, mindig kiderül, hogy nem ott kellene lennem ahol éppen vagyok. Még a világvége projekthez sem tudok hozzájárulni tisztességesen, képességeim olyan botrányosak. Nincs nekem itt perspektíva, szar, hogy ez a túlvilág is ilyen közönségesen kétpólusú, és az is rossz, hogy erre ilyen hamar rá kellett jönnöm. Most a Credo tévé telefonos vetélkedőjét hívom egész álló nap, hátha össze jön a főnyeremény, egy Jerikói álomutazás. A múlt héten már megnyertem a hét csapásból egyet, a sáskásat.

Báro von Kétélet. A neve nem véletlenszerűség, az egyetlen valaha volt ember akinek két életet adott akinek ez a dolga. Mivel egyedül volt, fogalma sem lehetett, hogy a két élettel hogyan kell sáfárkodni. Na most egy valamit tisztázni kell. Van az a két élet, ami egymás után van, ilyenről is csak egyről tudhatunk, bizonyos Krisztus kapcsán, neki úgy ahogy, lehet mondani bejött, merchandise, miegymás. Báro von Kétéletnek azonban egyidejűleg volt az ő két élete, ezért aztán semmiféle tapasztalat nem állt a rendelkezésére, merrehányméterileg, pedig régtől tudta, vagyis inkább sejtette, hogy valami rejlik benne, ezért aztán járt is keresztrefeszítés klubokba edzeni, de mint utólag kiderült mindhiába, haszontalan tapasztalatokat rakott kazlakba csak. Báro von Kétélet nem tudta hogyan kell kétéltűnek lenni, bár a kopoltyúja is elég markánsan fejlődött, de a víziszony az csak nem akart múlni. A víz az a káosz, és Báro von Kétélet nem bírta elviselni a káoszt. Ő a káoszt csak megteremteni tudta. Bizonyosan ezért nem tudta hogyan kell azt, hogy kétélni. Mert egy normális kétéltű ha egyik életében teszem azt, szereti a harangzúgást, a másik életében érdemes minimum ateistának lennie, mert a két élet úgy lehet csak teljes. Persze Báro von Kétélet mindkét életében ugyanazt szerette, az utolsó szögig, a harangzúgást is, addig a percig amíg nem érte verték félre, bizonyos vízbefúlásból kifolyólag, kopoltyútrombozist követően. Báro von Kétélet gyakorlatilag annyira nem tudott kétéltű lenni, hogy egy nyom maradt csak utána. A vizakártya, csak az.

Olimpiai kifogástár:

A kínai asztaliteniszezők egy hagyományos ütőre megtévesztésig hasonlító 47 cm átmérőjű wokkal játszottak.

A női vizilabdázók medencéjébe Han Juan Phong szabotőr calgon adalékot öntött.

Phelps valójában egy delfin, a speedo készített számára speciális emberbőr ruhát.

Az magyar atléták cipőtalpának anyaga megegyezett a pálya borításával, ezért interferáltak.

A magyar olimpiai bizottság a jövőben kérelmezni fogja, hogy az öttusa lovas száma mellé vegyék fel a hátrafele nyilazást hatodik tusának.

Több politikussal jobb eredményt érhettünk volna el.

reggel felveszem, este ledobom,
a hiányát nehéz csak szokni,
hetekre eltűnik, semmi nyom,
de hát ettől titok a zokni.

Reményvarasd. Ez már már felszólító mód, pedig csak egy helységnév, éppenhogy az Óperencián innen, de még innen. Ez később még fontos lehet. Mindenki hentes. Május másodikán a bérből és nyesedékből élők szakszervezete zárszámad, oszt és szoroz, avanzsál, bazsevál, sör és virsli. Ilyenkor Popincsák Zoárd, okleves mészáros mond beszédet, a neje, Eleonóra az első sorban sóhajtozik. Unja már az urát, ezt a Zoárdot, ezt az túlságosan is árnyalt mészárost, aki ilyenkor, ahogy ő mondja: böllérre ereszti a szót, bele a pacalszagú koradélutánba, annak is a közepébe, és volt már úgy, hogy beletalált. Mint egyszer, amikor azt állította a laskadt tömegnek, hogy ne bízzák el magukat, mert az, ami van, az sokkal inkább nincsen, mint az, amiről meggyőződésük okán azt hiszik, hogy nem létezik. Vagy azt, hogy az élet egy hurkatöltő, sose lehet tudni, hogy mi jön ki belőle. De azt is sokáig emlegette a falu népe, hogy: azt amit nem tudunk, azt nagyon tudni sem érdemes.
Popincsák Zoárd amikor lejött a pulpitusról, odament a deszkakerítéshez, a gurítós kuglipálya mellé, és neki dörgölte az oldalát, majd eldőlt egy pocsolyában. Eleonóra ilyenkor felemelte nedves, reves orrát, és valami olyat röfögött neki, meg vagyunk mi itt egytől egyig hasonulva.
De nem figyelt már ilyenkor senki rá, jött az esti mulatság, az egész falu ütötte bottal Fanyar János, néhai szb titkár lábnyomát. Volt már úgy, hogy eltalálták. Reményvarasd, innen elmenni, ide érkezni: nem érdemes. Az Óperencián éppenhogy innen, és nagyon közel a valósághoz. Ahhoz, ami nem létezik.

Két hete hagyott minket cserben,a gaz wc-tartály. (megjegyzem a fűtés kazánja se jó, csak az nem aktuális, ezért az a post a fagy beáltával lesz esedékes) Benne hagyott minket a szarban. Először ahogy szokta, csak csepegéssel kezdett. Ekkor körbebandázsoltam sok méter műanyag szigetelő basszal. Mert én ilyen vagyok, holott ragszalaggal ringatok, holott csobogással, aztán a derű meg sehol. Aztán a beavatkozásom után, de inkább kövekezményeként egyre jobban kezdett el csepegni, ekkor nyomtam oda neki az ő folyásához úgy 70 deka szilikont, ezt a pisztolyos fajtát. Aztán már két helyről folyt, ha kétezer évvel ezelőtt művelem mindezt, az ziher hogy már benne vagyok a bibliában és a hittanos gyerekek álmukból felkelve is, hogy Fajanszikus Szentsebtolvaj, meg a járulékos, hogy én a wc-t is könnyekig hatottam. Kettáválasztottam a szent wc-tartályt.
ÉS én nagyon jól tudtam, hogy nem vagyok az a barkácsmókus, vagy hód típus, de vesztemre kihaltak a mammutok, s velük az a játéktér, ahol a férfiember még kapott esélyt arra, hogy bizonyíthassa, azért még ér valamit, mondjuk ha máshogy nem, mint mammut eleség.
Aztán meg lett mondva nekem, hogy nehogy típusidegen tartályt vásároljak, mert az ide nekünk nem jó. Csak a Dömötör energiatakarékostalan, az megy oda fel, hogy a rosszseb megeszi, mint felfogató lik fesztávolság és más egyéb dimenzionális jellegekből kifolyólag. De nem, nekem az nem jó, én nem tudom elképzelni hogy egy Dömötör legyen a fejem fölött az ihletett percekben, kalandvágyból elhoztam a Higienia de Luxe-ot, mert hatökör vagyok, nem ám a Dömötört, azé mert én vagyok a honi szaniterbetyár, az innovatív. Pénz, paripa, semmi se jó. Most van az, hogy Mobil és Manuál Dömötör, szép sárga és kerek, 10 liter űrtartalom, állítható sugárerőséggel. Régen mondjuk lavórnak mondtuk, nem nagy ügy, már kezdem megszokni a rituálét,a sliccgombolás elé iktatott vízelkőkészítést. Onnatól minden dogmatikusan ugyanaz. De így is lehet élni. Árnyéklét.

Egyszer bolt, cekker volt
a kezében lángolt kolb
- ász ez a lépcsőház.

Néni, ki nem köszön
nincs száján semmi zön
gétlen és zöngés sem.

Félve gondol olyat az ember, különösen ha a Fáradtházi Szabadstrand nyugalmazott úszómestere, hogy a víz alatt mégis valahogy jobb. Látott ő már fuldoklást, ilyet is, olyat is. Vízihullát is számtalanszor, amikor a lélek felfúvódik, beledagad a testbe, mint egy vattapamacs. Mégiscsak félve gondol, de gondol az ember ilyet, hogy a víz alatt. Mert a vízen, a vízben lenni, kidugva a szájat, levegőért kapkodva, lent meg megy a kapálózás, az inak feszülése, na annál semmi sem rosszabb. Az, hogy az egésznek a lényege fedve marad. Fejjel lefelé kellene fuldokolnia minden embernek, ez szent meggyőződése volt. A lélek elesége elvégre a heroikum. A kert végébe vitte a a bádogkádat is, amint elhullajtotta az első leveleket az ősz, a nagy diófa alá, hogy hulljon bele a levél, annyira nem tudott ő már a vízre nézni, mert ő a vízből már csak a felszínt tudta észrevenni. Márpedig a felszín az mindig is a fuldoklásé, az a fuldoklás helye - és félve gondol az ember olyat, hogy akkor már tényleg jobb a víz alatt. A víz alatt, ott már minden igaz, oxigénszegény lanyhaság, partszakadás, langyderű, fulladás, de nem fuldoklás. Ilyeneket gondolt magában, igaz, félve csak, Vágylaki Oszkár nyugalmazott úszómester estelente. Faltól falig ért olyankor a szobájában az élet, ilyenkror megesett gyakran, hogy jelenése is volt ilyenkor. Egy speedo nadrágos, kívülről polgármesternek látszó nagy bajuszú embert látott. Bort ivott, de arra nem figyelt soha, hogy mit prédikál.

Megfigyelted már? Itt mindenki legenda akar lenni. Ez egy ilyen legenda ország. Beszarás, mi? Ki érti ezt? Legenda, ezt majszolja egész nap a lelke mindnek, hogy neki legendának kell lennie. A legendaság meg azt jelenti, hogy kívülállás, talán felülemelkedés is. De ha megkérdezed ám, hogy ugyan miért akar legenda lenni, úgyis csak az derül ki, hogy mert akar. És akarni kell, és ha már van ez a kényszer, hogy annak aki lélegzik, és tapossa a földet, annak mindnek akarnia kell. És ez egy nagyon súlyos kényszer. Ez a beszarás mukikám - érted te ezt? Az abbéli akaratával, mármint hogy ő legenda akar lenni, csak a könnyűséget akarja elnyújtani, elodázni, a figyelmet arról, hogy amíg van, létezik, lélegzik és pacalpörköltet eszik, vagy ül egy lépcsőn, addig mindvégi akarnia kell. Az akaratának az irányával födi be az akarata tárgyát. Érted te ezt? Én meg cipész vagyok bazmeg. Ott vagyok hol hagyva, hol felejtve a kaptafánál, és nem is akarok legenda lenni. Semmi nem kényszerít rá, mert én nem akarok. Ami persze lehetetlen, mert nem akarni is csak úgy lehet, hogy azt kell akarni, hogy ne akarjak. Itt vagyok hagyva, felejtve a kaptafánál. Érted te ezt mukikám, ez egy ilyen. Ez egy legenda ország. Jó, ha mindegyik tízezrediknek sikerül ez a legendaság, és tényleg jó, mert a legenda az már semminek sem a része, az kívül van. A legenda az nem szemlél, az már kész van és szemlélni lehet, másra se jó. És érted, mukikám, ha mindenki legenda lenne, tökre nem lenne értelme az egésznek, mert lenne egy valag, egy rahedli legenda, akit szemlélni kell, de nincs, aki szemlélje. Legfeljebb csak én, aki itt vagyok maradva a kaptafánál, meg te, akinek mondom, és mivel mondhatom, abból nyilván kiviláglik, hogy még te sem vagy legenda. Viszont, ha már te is az leszel, akkor itt fogok ülni egyedül és beszélni fogok a kaptafámmal, rólatok, ti összes legendák.

Vasút utca 44/1

Kovácsék. Négyen vannak, az asszonyt Margitnak hívják, tengerimalacra emlékeztet, emiatt rendszeresen köszönök neki, jó előre és hangosan. A férj maga aKovács, bányász, mint itt majd mindenki. A nagyobbik fiuk Sanyi, Zenit fényképezőgépe van, állandóan vörhenyes a feje.

Vasút utca 44/2

Szabóék. Az asszony egy Almodovar filmből bújt elő, a sarka erősen töredezett, barna fröccsöntött papucsban jár mindig. A férje, Lajos bányász, fejéről sose múlik el a barna svájci sapka, Csepel kerékpárral közlekedik, azzal hordja a tüzifát. A fiukat Öcsinek szólítják, neki van először tikitakija az utcában, szilánkosra is töri vele a csuklóját. Közepesen futballozik, ezért aztán többnyire kapus.

Vasút utca 44/3

Lunáné. Magára nagy figyelmet fordító ötvenes, széles káromkodás-repertoárral, és gyakori hajfestéssel. Esténként jön rá a hoppá, akkor random módon kurvaanyázik az cserebogaras nyárestébe, a pontos címzett kilétét dramatikai okokból félhomályban hagyva, ezért mindenki utálja.
Zsuzsának, a lányának akkor lábkörme van, mint egy gombfocijátékos, tulipirosra vagy bordóra festi. Jelentős pajeszt visel, ha tollaslabdázok, az ivarérett férfiak leülnek a házuk elé.

Vasút utca 44/4

Kerekes Ferenc. Kerekes bácsi, a nyugdíjas bányász, akit sose lehet anélkül látni, hogy ne tolná a talicskáját. Szélsőséges esetekben ágyneműt is szállított vele. Utolsó éveiben teljesen elhülyült, szellemekkel, démonokkal küzdött, erős szagaura vette körül. Sose látogatta meg senki. Egyszer anya megvett tőle hóvégén egy üvegpoharat, kegyelemből.

Vasút utca 44/5

Csík Jancsi. Bányász, trapéznadrágos félmondén. Borzasztó nylon ingjein a világ flórája szerepelt. Volt egy anyajegy az arcán, olyami, amiből később ez a Crawford lány végül is védjegy lett. Csík Jancsi rosszkor született, mert ebből az anyajegyből csak annyit profitált, hogy három műszakba járt a bányába le. Beszédes volt, a szavak által keltett légáramban lehetett némi kocsis irmát mint illatanyagot észlelni. És mindez összekeveredett a Barbon termékek átható illatával.
Vidám volt, egészen addig, míg nem jött az a bizonyos sújtólég. Most ott van a neve egy márványtáblán.

Vasút utca 45/3 (az átellen, ahonnan mindez látszik)

Ismeretlen eredetű fiatal pár. A férj rendőr, az asszony háztartásbeli, gyesen van, az évben vezették be az ilyesfajta ingyenélést, ők meg kapva  kaptak. A gyerekük haja éppen szőkéből barnába fordul, de már jellegzetes menzamosolya van. Tévégyerek, úgy hívják maguk között. A horizont tévé öt perc, amíg bemelegszik, 7.25-kor be kell kapcsolni a készüléket, és van hogy így is lemarad a legizgalmasabbról, a maci gurgulázásáról. Van egy hülye lámpa a falon, azt utánozza, hogy egy gyertya, vibrál, villog és izzik, de csak démonokat rajzol a falra.
A hátsó ablakon a disznóólak látszanak, Csöpi és Bobi kutya nyaranta aláástak az egész kócerájnak, és ott sziesztáztak.

Így telnek a nyarak.

A hodályban van mozgólépcső, tisztaság és fegyelem. A járdára nyilak vannak felfestve eltévedés ellen, és mindenki tegez. Úgy kell csinálni, hogy elébb felfedezzük az igényeinket, aztán pedig fedezzük őket. Eltéveszthetetlenül egyszerű. Mert csöpög, elereszt, meghasad, leválik, elvásik, és ők a hodályban ezt jól tudják. Ezért élnek, lesik azt, hogy valami megpocsékolódik, és szélesre tárják a bejárati ajtót, az egerek meg mennek be. Minden olyan tökéletes, tüchtig kis ajursvédikus szükségletwellness, és van hányinger is részemről, épp úgy, mint ott, a másholban, ahol még hátrafele mutatnak a nyilak, az irány meg többnyire úgyis mindegy. Úgy képzelem én ezt az egészet, hogy van a jövő, és a múlt, és ezek ketten olyanok, mint egyazon satu két pofája, és mindig szorítanak egyetlen pillanatot, olyan gyorsan, hogy azt elme nem követheti. Pedig egyszer ki kellene merevíteni egy pillanatot, amikor oda van a két satupofa közébe beszorulva. És fogni és megjavítani, ha romlott, és nem rohanni a hodályba. Sajtból van a hodály. Szeretnek ott az egerek. Most pedig énekeljük el a vállalati himnuszt, közben multitaskingoljanak, nem utána. Alatta.