Reményvarasd. Ez már már felszólító mód, pedig csak egy helységnév, éppenhogy az Óperencián innen, de még innen. Ez később még fontos lehet. Mindenki hentes. Május másodikán a bérből és nyesedékből élők szakszervezete zárszámad, oszt és szoroz, avanzsál, bazsevál, sör és virsli. Ilyenkor Popincsák Zoárd, okleves mészáros mond beszédet, a neje, Eleonóra az első sorban sóhajtozik. Unja már az urát, ezt a Zoárdot, ezt az túlságosan is árnyalt mészárost, aki ilyenkor, ahogy ő mondja: böllérre ereszti a szót, bele a pacalszagú koradélutánba, annak is a közepébe, és volt már úgy, hogy beletalált. Mint egyszer, amikor azt állította a laskadt tömegnek, hogy ne bízzák el magukat, mert az, ami van, az sokkal inkább nincsen, mint az, amiről meggyőződésük okán azt hiszik, hogy nem létezik. Vagy azt, hogy az élet egy hurkatöltő, sose lehet tudni, hogy mi jön ki belőle. De azt is sokáig emlegette a falu népe, hogy: azt amit nem tudunk, azt nagyon tudni sem érdemes.
Popincsák Zoárd amikor lejött a pulpitusról, odament a deszkakerítéshez, a gurítós kuglipálya mellé, és neki dörgölte az oldalát, majd eldőlt egy pocsolyában. Eleonóra ilyenkor felemelte nedves, reves orrát, és valami olyat röfögött neki, meg vagyunk mi itt egytől egyig hasonulva.
De nem figyelt már ilyenkor senki rá, jött az esti mulatság, az egész falu ütötte bottal Fanyar János, néhai szb titkár lábnyomát. Volt már úgy, hogy eltalálták. Reményvarasd, innen elmenni, ide érkezni: nem érdemes. Az Óperencián éppenhogy innen, és nagyon közel a valósághoz. Ahhoz, ami nem létezik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése