Otthon vagyok. Itthon-otthon. Abban az otthonban amibe beleszülettem. Ez az az otthon amire úgy vagyok jogosult, hogy nem szükségesek hozzá semmiféle természetű érdemek. 12 négyzetméter. Zömében kaotikus rendszerek számomra félig meddig átlátható rendje, a megérkezés állandó színtere. Együtt öregszik és lélegzik velem. Ha felpenderedik az ablak alatt a tapéta olyankor viszketni kezd a szemem alatt a bőr. Most éppen megint megérkeztem. Az utóbbi időben van az az érzésem, hogy többször érkezek meg mint amennyiszer elindulok. Van 12 négyzetméter a világban amit nem szeretek, nem szeret, de nem tudunk meglenni önmagunkban. Tökéletes a szimbiózis, ahol éppen állok mindig ott ázik be a plafon.Szóval most is meg vagyok érkezve, cipővel a lamináltra, úgy rontok be mindig. Serceg a por a cipőtalp alatt. Úgy nézek szét mint egy győztes hadvezér. Halmok vesznek körül, tárgykupacoktól ölelt méretarányos őshaza. Szuszogok, ahogy a cipőt lehúzom, igyekszem beleöregedni abban amiben vagyok. Leejtek egy cetlit, hülyén hajolok le mert fáj a derekam, közben a fogaim között szűrt káromkodás és egy jajj istene.
Az utóbbi iődben vettem észre, nem tudom valójában mióta van így, de nem vagyok egyedül a szobában. Valaki a hátam mögött áll és néz, és gondol. Látom hogy néz, noha nem merek hátrafordulni hogy ki az, gondol és hallom amit gondol, de nem merek válaszolni neki.
Látom, hogy a hátam mögött én ülök, megtévesztésig én vagyok, de magamnál jóval fiatalabb, halványabb, kissé homályosabb is, és onnan tudom, hogy aki néz az nem lehet valóságos mert a kontúrja szaggatott vonal mint a Dörmögö Dömötör mellékletei voltak, mellette olló, hogy itt vágd ki.
És nézem magam, a szaggatott vonalas teoretikus énem nézi ezt a véresen valóságos vastag aurájut. Néz és gondol, engem néz és rólam gondol. Az előbb azt gondolta, hogy milyen szar cipőket hordok, lóg rajtam a nadrág, és hogy szinte már bármit felveszek kritika nélkül, se stílus, se semmi, kiveszett belőlem valami. Most azon gondolkodik, hogy néven nevezze ezt a belőlem kiveszettet. Nem jön a nyelvére a szó. Gondolok neki egy szót. Fáradtság. És ilyenkor az ő gondolása meghallja az én gondolásomat. Méghogy fáradtság, röhögni kezd, úgy hogy a szaggatott vonalak olyanok lesznek mint a wordben a menetelő hangyák. Ezt meg ő nem érti. Gondolok róla. Milyen hülye vagy, órákat szarakodsz a cipővásárlásaidnál, és a végeredmény mindig ugyanaz szépet és szart veszel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése