Egy csomó embert ismertem. Ez azt jelenti, nagyon sok embert láttam. Sok ember van, akiket már soha nem fogok látni, elmentek, meghaltak. Az arcuk bármikor felidézhető, még csak fényképet sem kell nézni hozzá, elég hozzá némi lefekvés előtti sötétség vagy világos nappal behunyt szem.
Vannak olyanok, akiket most is láthatok, de egyszercsak már nem fogom látni őket, aztán olyanok is, akiket csak ezután fogok. Velük nem kell foglalkozni - egyelőre. Akik már nincsenek, azok vannak a legtöbben. Az összes nagyszüleim. Aztán néha nem is az az érdekes, hogy hogyan néztek ki, mozdultak, vagy mosolyodtak el, hanem az, hogy milyen volt a hangjuk.
Az előbb is ezzel foglalatoskodtam, hogy mondjanak nekem valamit azok, akik nincsenek, hallani akartam a hangjukat. És mivel a hangjukra voltam kíváncsi, hát beszélniük kellett. Ezeket mondták.
anyai nagyanyám: - Hibás vagy kicsi fiam, miért dobálod a csirkéket?
anyai nagyapám: - Lúfasz!
apai nagyanyám: - Öreg, el kellene menni tápért!
apai nagyapám: - Kifogyott a gájz.
Kitetszik világosan minden. Nőuralom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése