sebtolvaj

Mindegyik az idővel kardozik, hol kicsit, hol nagyon. Hogy van e az időnek végezete, hogy az égbolt mögött van e még plafon. A csillagok infúziós tűk, onnan csepeg le az élni akarás a sárba, a szürcsölése aztán  mindenkit térdre kényszerít, és hazudásra , hogy a mennyország csak felújítás miatt van zárva. Rettegni aztán, hogy nem lesz már több ecset, és az ok is elfogy, imádni festett képeket, az a kevés ami végül megmarad zárt szemhéjjak mögé reked. Amíg van, ehet, ihat, ölelehet, alhat, a végén úgyis mindenre légy repül, ahogy saját létezése mások arcára alvad.