Megyek haza. Hazamegyek. Oda megyek, ahol éltem egyszer 20 évet - hát ennyiben a haza, ennyiben a menés. Valójában biztonságot nyújtó ismeret, a tunyulás melegágyának nehézipari megtestesülése, eleven árnyéklét. Mikor megérkezem, az egész város olyan lesz, mint egy magát túlnőtt posztmodern NDK-s SZOT üdülő. Most nem tudom, hogy eleve olyan-e, vagy az én érkezésemre tartanak fent egy külön apparátust, és amikor megneszelik a jöttömet, gyorsan a pincékbe hordják a pálmafákat, a narancsligeteket pedig egy fejlett mechanikájú géppel becsúsztatják a panelházak alá, aztán nejlonszatyrokat szórnak a kukák mellé, az üresen álló kórházról gyorsan leverik a vakolatot és betörik az ablakait, forradalmi eljárással 100 éves platánokat ültetnek szana és szét. Csoffadmányi Bizottmány - az a nevük. A vonaton elképzelem azért az ilyesmit, hogy párbeszédek vannak, olyasfélék, hogy Karcsi bazmeg nem fogunk végezni, figyeld meg, lebukunk, rá fog jönni, hogy ez az egész csak érte van, tönkre akarod tenni 20 év áldozatos munkáját? Mondd meg Karcsi bazmeg, szabotálsz?
Amikor van ez a hazamenés, akkor fáj a fejem, tompa leszek, és olyan, mintha kátránnyal kente volna ki valami felsőbb erő a koponyámat belülről, hogy a látvány lecsorogjon a falán, hogy ne tudjék semmi külső dolog ott megtapadni. Nem is tapad.
Van egy tó. Mesterséges. Még akkor mesterkedték össze, amikor a SZOT üdülésnek mint létformának egész nagy keletje volt. El is keresztelték csónakázó tónak. Egyenest a bányából jött bele az 1 fokos karsztvíz.
Tudom, hogy a részeges Zoli vigyázta a csónakokat. Aztán azzal senki nem számolt, hogy ezek a hegyvidéki népek tesznek magasról a csónakázásra, fürdeni szeretnek csak, meg ingyen pecázni. A csónakázótó mint a lakótelepi létet javító intézkedés megbukott, a részeges Zoli meg munkanélküli lett, a csónakházat apró részletekben széthordta a köz. A Csoffadmányi Bizottmány ekkor határozott úgy, hogy hattyúkat telepít a tóba, hogy ha már zsenánt az evezés a népnek, legyen akkor helyette a flóra és fauna vizuális élvezete. A fürdőzést, a pecázást kerek perec betiltotta. Egyúttal szemet szúrt valamely regionális patriótának az a paradoxon is, hogy mi az ördögnek hívnak egy tavat csónakázó tónak, amiben se csónakázni, se fürdeni, se pecázni nem lehet, viszont tele van hattyúval. Lett is olyan, amilyen még soha sehol a világon, tókeresztelő ünnepség. Hattyúliget-tó lett a neve.
A hattyúsütést elfelejtették kiírni a tiltótáblára, aztán ezt az olvasni tudó mélyszegénység úgy értelmezte, hogy akkor azt lehet. Aztán egyszer csak elkezdett nem úszni egy hattyú sem a Hattyúliget-tóban. Aztán bezárt az összes bánya és nem folyt többé a karszt. És pocsolyaszag lett és algatenyészet. Jöhettek a vadkacsák. Amikor egy nagy kocsonyás tálra kezdett emlékeztetni az egész, akkor jött a nádtelepítés, körbe az egész tavon. Az istenadta nád meg nőtt, csak nőtt. Most van egy tó a világ legnagyobb NDK-s SZOT üdülőjében, amit sejteni lehet a nádtól, viszont ha látni lehetne, biztos egészen az aljáig vagy még annál is tovább a nád egyik felén néha egy egy ember, a másik felén rekedtes gágogás.
Milleniumi park a hivatalos neve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése