Ahogy ülünk kint az udvaron, a 10 méteres fenyők alatt és a körülöttünk sétáló - többnyire - elmebetegek között, nézzük mint tévednek el, hogy adják jelét annak az evidenciának, hogy el lehet tévedni, és ott jut eszembe nekem aki nem el, de oda tévedve nagyon is vagyok, hogy ezek megint olyan pillanatok amik megfognak maradni. Azért lehet ezt szeretni, mert olyan kevés jelenidejűség van bennem. Igazából nem is a pillanatok a fontosak, mert locsogással vannak ezek is jó vastagon kibélelve.
A megmaradásuk egyetlen oka az ahogy egymáshoz illeszkednek és lesz belőlük valami, amit később majd időnek lehet nevezni. A pillanataink olyan rövidek, és egyúttal olyan nehezek is, hogy szükségünk van egy másik pillanatra, hogy meg tudjuk élni. Folyamatos késésben vagyunk. Egy ilyen idős magamfajta már évekkel nem tud elszámolni. És ahogy ezek a pillanatok a valamiben vannak elhelyezve az azt a látszatot kelti, hogy itt fontos dolgok mennek végbe, rajtunk. De nem. Nem történnek velünk fontos dolgok, valójában a semmit díszítgetjük, képességeink szerint, és azt meg, hogy semminek semmi értelme, csak ritkán verbalizáljuk, noha meg van néha az érzés.
Az a mi most van, az egyszer olyan lesz, hogy sose volt. Mennek a pillanattemetőbe, senki se fog tudni róla, nem lesz illeszkedés, nem tapad egyike a másikához.
Én elmondani nem tudom ezt. Egész tavasz lett, már nem látszik a leheletünk sem.
Kevés dolog idegesít most jobban mint az írás meg a rinya.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése