Valamikor a nyolcvanas évek végén dolgozott egy Mörtel Géza nevű díszítő a Madách Színházban. Csak szólok, a nyolcvanas évek az olyan régen volt, hogy akkor a Madáchban még nem csak énekeltek a színészek, és a szomszédban a mozit Vörös csillag filmszínháznak hívták, most meg valami puccos hotel. Azért akadtam el itt a nyolcvanas éveknél, hogy érteni lehessen, az legalább 3-4 emberöltő, de lehet, hogy több.
A Mörtel Géza vörös képű figura volt, tömött bajusza volt, alkoholtól véreres, de mosolygós szeme.
Zene iskolát végzett, saját elmondása szerint a tűrhetőnél valaminél jobban tangóharmónikázott, tanított is egy darabig, de aztán nem. Unokatestvéri szála fűzték a Ferencvárosban futballozó Mörtel Bélához, erre valamelyest büszke is volt, amire abból lehetett következtetni, hogy egyszer egy héten azért szóba hozta a rokonságot.
A Gézát több más tulajdonsága mellett azért lehetett szeretni, mert ő volt azon kevesek egyike akik premier előtt nem kaptak agylobot, ugyanúgy felfelé állt a szája mindig, nem nagy ívet kell elképzelni, de a somolygás volt az alapállapota.
A Gézától tanultam meg egy csomó mindent, moll és dúr és dúr hangsorokat, ion-tól lokriszi-ig bezárólag. Alapdolgokat. Amikor a stúdióterembe küldtek függönyökért vagy takarásért azt azért szerettük, mert ott volt egy vacak zongora, és akkor el is mutogatta amit aznap magyarázott.
Nekem fogalmam sem volt, hogy a Géza nekem példaképem valamelyest, el kellett ehhez telnie vagy 25 évnek, hogy rám essen a tantusz. A Géza legfőbb erénye a kívülállás, és azt olyan átkozottul jól csinálta, hogy ember legyek a talpamon. Azt hiszem valahogy a Géza csak a bajszáig tartott, és ott megállt, jelen volt biztos, de hogy sehol sem volt ott, azt majdnem biztosra veszem. És azt ilyet nehéz, jól ezt nagyon nehéz, márpedig ezt ő jól csinálta.
Fiatal házasvolt, akkoriban született gyereke, valahol ferencvárosban laktak, egyszer voltam is náluk, valami italozás után erősködött, hogy menjek fel, volt vagy éjfél. Ha nagyon akarom még fel tudom idézni a felesége tekintetét amikor beállítottunk.
A lakásuk majdnem üres volt, és nem a szegénység miatt, olyan mintha egy lakásban kempingeznének, az ilyesmi nekem tetszik, amikor ilyen bátran közlik a tárgyakkal, hogy nincs szükség rájuk. Harmónika tényleg volt az egyik szoba sarkában, a parkettára volt letéve, homályosan érzett sajnálat volt bennem, ha ránéztem, nem lehetett tudni, hogy aznap délelőtt tette oda, vagy úgy van ott mióta a lakásba költöztek.
Attól kezdve azt hiszem barátok lettünk, elhívott a lakásába máskor még többünket is, a felesége meg egyre szomorúbb volt.
A Mörtel Géza vörös képű figura volt, tömött bajusza volt, alkoholtól véreres, de mosolygós szeme.
Zene iskolát végzett, saját elmondása szerint a tűrhetőnél valaminél jobban tangóharmónikázott, tanított is egy darabig, de aztán nem. Unokatestvéri szála fűzték a Ferencvárosban futballozó Mörtel Bélához, erre valamelyest büszke is volt, amire abból lehetett következtetni, hogy egyszer egy héten azért szóba hozta a rokonságot.
A Gézát több más tulajdonsága mellett azért lehetett szeretni, mert ő volt azon kevesek egyike akik premier előtt nem kaptak agylobot, ugyanúgy felfelé állt a szája mindig, nem nagy ívet kell elképzelni, de a somolygás volt az alapállapota.
A Gézától tanultam meg egy csomó mindent, moll és dúr és dúr hangsorokat, ion-tól lokriszi-ig bezárólag. Alapdolgokat. Amikor a stúdióterembe küldtek függönyökért vagy takarásért azt azért szerettük, mert ott volt egy vacak zongora, és akkor el is mutogatta amit aznap magyarázott.
Nekem fogalmam sem volt, hogy a Géza nekem példaképem valamelyest, el kellett ehhez telnie vagy 25 évnek, hogy rám essen a tantusz. A Géza legfőbb erénye a kívülállás, és azt olyan átkozottul jól csinálta, hogy ember legyek a talpamon. Azt hiszem valahogy a Géza csak a bajszáig tartott, és ott megállt, jelen volt biztos, de hogy sehol sem volt ott, azt majdnem biztosra veszem. És azt ilyet nehéz, jól ezt nagyon nehéz, márpedig ezt ő jól csinálta.
Fiatal házasvolt, akkoriban született gyereke, valahol ferencvárosban laktak, egyszer voltam is náluk, valami italozás után erősködött, hogy menjek fel, volt vagy éjfél. Ha nagyon akarom még fel tudom idézni a felesége tekintetét amikor beállítottunk.
A lakásuk majdnem üres volt, és nem a szegénység miatt, olyan mintha egy lakásban kempingeznének, az ilyesmi nekem tetszik, amikor ilyen bátran közlik a tárgyakkal, hogy nincs szükség rájuk. Harmónika tényleg volt az egyik szoba sarkában, a parkettára volt letéve, homályosan érzett sajnálat volt bennem, ha ránéztem, nem lehetett tudni, hogy aznap délelőtt tette oda, vagy úgy van ott mióta a lakásba költöztek.
Attól kezdve azt hiszem barátok lettünk, elhívott a lakásába máskor még többünket is, a felesége meg egyre szomorúbb volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése