1979-ben volt a Nemzetközi Gyermekév. 1979-ben még gyerek voltam. Az egész világ gyerek volt még ekkor. Kivágott orrú tornacipőkben jártak-keltek mindenféle ideológiák és még csak nem is szégyellették magukat emiatt. És mi sem szégyelltük még őket.
1979-ben voltam életemben először a Balatonnál, jelesül Balatonlellén, BM üdülő. Fegyveres erők, a dolgozó népet szolgáljuk. Ezt mondta apa mindig, amikor alkalma nyílt rá. Alkalom pedig volt bőven, mert ha valaki elhallgatott, a hallgatás alatt ezt lehetett mondani. Ez töltötte ki a néha évtizedes csendeket. Ha túl nagy volt a csend azt is lehetett mondani még, hogy erőt, egészséget. És nem kellett ehhez, hogy valaki eltüsszentse magát a birodalomban.
A Balaton nem gyakorolt rám nagy hatást, a szakácsnőnek bődületes nagy mellei voltak, elvonta a figyelmemet az önfeledtségről. Ezért hol azt néztem, hol a kivágott orrú tornacipőmből kikandikáló lábujjaimat, hogy azon hogyan rétegződik a kosz.
Egy balatoni vihar okán odaveszett egy világoskék rövid ujjú polóm, a Nemzetközi Gyermekév logója volt rajta. Sematikus emberábra, feje felett labdát tartó gyerek, körötte babérkoszorú. A Magyar Népköztársaság 200 forintos érmét is veretett az alkalomból, nekem olyanon soha nem volt, de a Safraneknek igen. A Safranek jó kapus volt, labdaérzéke az átlagosnál jobbnak volt mondható, reflexei a korának megfelelőek, szerette őt a feminin táborvezető. Egyszer rúgtam a Safraneknek egy gólt, de a táborvezető a gól után is a Safraneket szerette legeslegjobban, szóval elment a kedvem a focitól. 1979-ben piros salak festette be a lábujjaimat. A poló is meglett, nem vitte el a ruhaszárító kötélről a vihar, a fürdőköntösöm zsebébe dugtam és elfelejtkeztem róla. Pedig én mindvégig amíg nem volt meg megátalkodottan állítottam anyámnak, hogy elvitte a vihar. Hazudtam és lelepleződtem. Elkezdtem rühellni, hogy ki van vágva a tornacipőm orra. A Nemzetközi Gyermekév csinált belőlem viszonylag rendes felnőttet.
1979-ben voltam életemben először a Balatonnál, jelesül Balatonlellén, BM üdülő. Fegyveres erők, a dolgozó népet szolgáljuk. Ezt mondta apa mindig, amikor alkalma nyílt rá. Alkalom pedig volt bőven, mert ha valaki elhallgatott, a hallgatás alatt ezt lehetett mondani. Ez töltötte ki a néha évtizedes csendeket. Ha túl nagy volt a csend azt is lehetett mondani még, hogy erőt, egészséget. És nem kellett ehhez, hogy valaki eltüsszentse magát a birodalomban.
A Balaton nem gyakorolt rám nagy hatást, a szakácsnőnek bődületes nagy mellei voltak, elvonta a figyelmemet az önfeledtségről. Ezért hol azt néztem, hol a kivágott orrú tornacipőmből kikandikáló lábujjaimat, hogy azon hogyan rétegződik a kosz.
Egy balatoni vihar okán odaveszett egy világoskék rövid ujjú polóm, a Nemzetközi Gyermekév logója volt rajta. Sematikus emberábra, feje felett labdát tartó gyerek, körötte babérkoszorú. A Magyar Népköztársaság 200 forintos érmét is veretett az alkalomból, nekem olyanon soha nem volt, de a Safraneknek igen. A Safranek jó kapus volt, labdaérzéke az átlagosnál jobbnak volt mondható, reflexei a korának megfelelőek, szerette őt a feminin táborvezető. Egyszer rúgtam a Safraneknek egy gólt, de a táborvezető a gól után is a Safraneket szerette legeslegjobban, szóval elment a kedvem a focitól. 1979-ben piros salak festette be a lábujjaimat. A poló is meglett, nem vitte el a ruhaszárító kötélről a vihar, a fürdőköntösöm zsebébe dugtam és elfelejtkeztem róla. Pedig én mindvégig amíg nem volt meg megátalkodottan állítottam anyámnak, hogy elvitte a vihar. Hazudtam és lelepleződtem. Elkezdtem rühellni, hogy ki van vágva a tornacipőm orra. A Nemzetközi Gyermekév csinált belőlem viszonylag rendes felnőttet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése