sebtolvaj

Mire eszembe jut elfelejtem, mire kitalálom hülyeség lesz.

Tárgyakat teszek egyik helyről  másikra. Szelídítek, idomítok, messze még a télvég, de úgy mozgok mintha élnék, pakolom a jó sorom. Nem fázom, nem éhezem, vanni vagyok. Tavalyi télikabátok zsebeiből ürítem ki az előző tavaszt. Dohányszemcséket, algoflexeket, orrcseppek, mozijegyek, fontosnak hitt papírcetliket, soha fel nem hívott telefonszámok, lejárt okmányok papírjai zizegnek, forgalomból kivont pénzérmék csörögnek. Egy belső zsebben aludták át a nyarat, nem lehetett tudni létezésükről, mindeddig a világ kispadján ültek tartalékjátékosként.
Mind bizonyítékai annak, hogy voltam, vagyok és majd egyszercsak nem leszek, és hogy voltak olyan mozik, amik ma már nincsenek, vagy ha vannak is nincs túl sok ok elmenni oda.
Rendet teremtek a tárgyak között, helyet találok mindnek, egyik elfoglalja a másik helyét, mindig akad fölösleg. Istent játszom, megmondom mi a fontos, mi nem, mi a szemét, mi az érték, lefelé fordított hüvelykujjal magasodom egy kiürült Nasivin-es üveg fölé, aztán szánom meg, mert nem egyszerűen üveg. Mérföldkő, vagy csak cövek, de jel az időben, szagok járnak hozzá, bedugult orrok mellé társított lelkiállapotok, napról-napra élések istensetudja mijei. Belsőzsebekben rekedt szívdobbanások, mellkasi mozgások, ki nem eresztett sóhajok. Megkönnyebbül a kabát, rend a lelke.
Csak én leszek egyre nehezebb. Minden egyes évben egy kabátnyival nehezebb. Ki fogom hízni magam. Belülről. Egy panellakásban fogok megrohadni, baromira szépen.