sebtolvaj

Ahogy az otthonok négy fallá lesznek, vagy ahogy a mennyezet csak egyszerűen plafonná - nem feltétlen mondanám ezt én jelenlétnek, főleg az én jelenlétemnek átallanám, de hát idő és hely szerint itt vagyok benne, tőlem telhetően, nyakig szószban, mint bárki más a sajátjában. Jó, kilógok belőle, kisatírozódtam az engem határoló vonalakon túlra, olyan lettem mint egy óvodás kifestőkönyvében Sicc, a macska.
Sicc, gloria Bundi.*
A tapéták magukba szívják az évtizedeket; az emberemlékezet itatóspapírjai. Szilveszteri, balul sikerült pezsgőbontások nyomai, az ágy mellett szürke hajzsír folt - itt aztán sokat aludhatott valaki, egész életnyit - jól is tette. Az összes álma is ott van, beleivódva jól a tapétában, két nonfiguratív minta között, alatt, sorolhatnám, glettanyagig bezárólag, vagy a linóleumon, a bot ütötte lyukakban, az elcsoszogott koptatófelületen fényesedik.
A test romlásának a mauzóleuma.
Azt hiszem mindnyájan így végezzük. Ez a valami akkor is van, ha nem is vesszük észre. Ez persze szörnyű, egyenesen felháborító, de a legfelháborítóbb az benne, hogy voltaképpen mindez lehetetlenül szép.

*(Nagyanyám minden kutyáját, lehetett vagy 4 is - akik elhalálozásuk okán kronológiailag egymásutánjában következtek mindent Bundinak hívták, I. Bundi, II. Bundi, stb...)