Ez én vagyok és állomás,
látomás ez nem vitás,
és hova lett a sok
rendbe szedett toilet

Én most tényleg úgy érzem és kérem bocsássátok meg (még ha tévedés is), hogy nem igen kellek ide, és ahogy kinéz már nem leszek sehol sem hiányzó puzzle darab azon a képen ahol az a borzasztóan szép, megejtő szánszet a szíven pettingként egy kicsit csámcsog, de aztán rászánja magát és belemar.
Az alkoholmeleg beszél belőlem.

egykétháés

||: Fel kel hatkor
főzi  kávét
nincsen cukor
na még ez is
le ül géphez
nézni semmit
most  majd hátha
időt elbasz
aztán rohan
jegyet venni
hosszú a sor
most lekési
"kösz hogy megvárt"
szalad a táj
ablak koszos
menetjegyet!
köszi viszlát
heló-heló
jössz egy cigi?
aztán kávé?
jössz egy cigi?
merre vagytok?
megcsináltad?
persze-persze
ez így nem jó
én is látom
és ha amúgy
nekem mindegy
jössz egy cigi?
főzzé' kávét
jössz vagy maradsz?
mingyá', mennyé'
úgy se arra
piros hetes
állomásra
ötös peron
megin' késik
nincs ülőhely
másfél óra
város halott
utca sötét
lakás üres
csempe francba
kaja hideg
falnak beszéd
villany leó
fekvés gyorsan
holnap  korán:||

Behunyom most magamnak a szemem. Élek, és érzem is, hogy így van. Minden a legnagyobb rendben, az összes belső szervem rutinszerűen teszi a dolgát, nincs miért aggódni, mennek a dolgok a maguk útján. Meg van itt nélkülem is minden, behunyhatom
De ugye mi van, ha az élet az nem minden? Mi van akkor ha az embernek egyszer csak vége van, egyszerűen vége szakad és kész, de erről az amúgy ingatag talajon álló valóság valahogy nem szerez tudomást. A valóságnak úgyis annyi dolga van, hogy mindig másnak mutassa magát mint ami, nem pesztrálkodhat állandóan a halandók felett.
Mert amikor az embernek vége szakad - anélkül, hogy ez a szoros értelemben vett elevenségét a legcsekélyebb mértékben is érintené - minden megáll és nem csak egy pillanatra. De felesleges is firtatni, hogy mennyi időre áll meg minden, mert amikor minden áll akkor már az idő sem idő. És ilyenkor úgy, de úgy áll meg minden, hogy abba bele lehet szédülni. Leszel hirtelen az a gyerek aki okkersárga iskolatáskával a hátán átvág a Béke téren, el a könyves pavilon előtt és a Napsugár áruház mellet. A garázssoron elolvassa azt, hogy ki kibe szerelmes és az iskolához érve végig húzza a kezét annak fekete kerítésén 15 méteren keresztül, végül lenyalja tenyeréről  a sós ízű koszt és ízlik neki. És leszel az is aki mindezt végig nézi, mész a gyerek után, követed, és ott van anyád is, apád is, akik egyszerre ülnek piros fotelekben és fekszenek a halotti ágyukon. Az emberek akikkel valaha dolgom volt azok egyszerre elérhetetlenek és van mellettem mind, egy időben. Mindegyik ember olyan mint ő maga, és egyszerre olyanok amilyennek gondolom vagy látni szeretem, szerettem őket. Akik megutáltak azok mind szeretnek, akik látni sem bírnak azokkal épp kirándulni készülök. Egy hajdan lekésett vonatot utol érek, egy rossz mondatomat egy sokkalta jobbal teszem jóvá. Sírok és nevetek egyszerre ebben a kimerevített pillanatban. A dolgok egymás utániságából a dolgok egymás mellettisége lesz, és minden ami történt az időben és azon kívül is egyetlen statikus pillanattá lesz. Amikor az embernek vége szakad az érthetetlen.

Barbados

Nem szeretek már itt élni. És olykor gyanakszom is magamra, hogy az "itt" az valamiféle kibúvó, mentség, arra nézvést,  hogy általában véve élni nem szeretek. Az ilyesmit bevallani valamire való ember átall, tehát valamire való vagyok, csakhogy a valami körvonalai valahogy sehogy sem akarnak felsejleni, homályos kontúrokban mutatják csak maguk. Távolítás az "itt", buzgó igyekezet, átlátszó mentség, és ha valaki akkor én átlátok a szitámon. De egyelőre maradjunk abban, hogy én itt nem szeretek, vagy talán nem is hogy nem is nem szeretek, inkább hogy nem tudok élni. És nem a politikai berendezkedés, sem annak tónusa miatt, mert azokról mit sem tudok, saját elhatározásból. Persze eljut hozzám is minden aktuális hőzöngés, és annak kiváltó oka, de engem - és ez most nagyon is hangsúlyozandó, hogy "itt" - egyáltalán nem érdekel. Mert a minden "itt" mi vagyunk, az is amit másban gyűlölni oly annyira szeretünk az is csak mi magunk. Magunk szemében a gerenda. Az emberek miatt nem jó itt és azért mert "itt" én is az emberek vagyok. Parázsló optimizmusom mégis felteszi a kérdést nekem, hogy vajon máshol is így kell-e, így lehet-e embernek lenni. És akkor e szent minutában máris azon kapom magam, hogy az ujjam nagy világtérképeken matat és könnyeden rábök Barbadosra (kis bökés ez az emberiségnek), és az egyetlen amit tudni lehet róla a magamfajtának, hogy kedvező klímáján túl a világ legjobb zászlaját mondhatja magáénak. És ebből következik, hogy ott biztos senki sem beszél össze-vissza, hogy amit mond annak tudja a jelentését, megbocsájtja azt amit meg kell bocsájtani, hétfőre mindig kedd jön. Hogy ott senki nem feltételezi fel rólam eleve, hogy nekem az osztályrészem volna a boldogtalanság, azt meg pláne nem, hogy célom. Kell egy hely ahol a dolgok a helyükre találnak, anélkül hogy kényszerítenék őket. Mindenkinek szüksége van egy szigetre, egy olyanra ami rajta kívül áll, igaz. Még akkor is ha képzelt, nem igazi az igaz. Mindegy az csak annyira távol legyen, hogy ne ismerjen az ember gyűlölt önmagára. Mindezt tudni rettentő nehéz, főleg az igaziban tudomásul venni a nem igaziságot.

Elvehetné valaki a szemem világát, mert én úgy el fáradtam már látni. És minden érzékemet is is kitéphetné belőlem tövestől, hogy ne kelljen éreznem, arról a kevés jóról is lemondanék. Elvehetné agyamból az összes emléket is, az összes képletesen vagy valóságosan holtat aki bennem lakik és már rég nem az aminek látom. Elvehetné a régi szeleket melyek az arcomhoz valaha is hozzá értek. Elvihetné az összes buta álmom, a lesz ez még jobb-ot, az összes hülye alaptalan reménykedést, a reggeli ébredéseimet amikor magamra eszmélek, mert nincsen ki másra. Kivehetné a hátamból a tőrt, lábamból az izomzatot, a lélegzetvétel kényszerét. Elvihetné az összes karácsonyomat amit nem kellett egyedül töltenem. Alighanem ilyesmire ember nem vállalkozna, az ördögnek meg nincsen bejelentett lakcíme. Olyan vagyok akit nem lehet minden áron szeretni és olyan akit szeretni kell.