Behunyom most magamnak a szemem. Élek, és érzem is, hogy így van. Minden a legnagyobb rendben, az összes belső szervem rutinszerűen teszi a dolgát, nincs miért aggódni, mennek a dolgok a maguk útján. Meg van itt nélkülem is minden, behunyhatom
De ugye mi van, ha az élet az nem minden? Mi van akkor ha az embernek egyszer csak vége van, egyszerűen vége szakad és kész, de erről az amúgy ingatag talajon álló valóság valahogy nem szerez tudomást. A valóságnak úgyis annyi dolga van, hogy mindig másnak mutassa magát mint ami, nem pesztrálkodhat állandóan a halandók felett.
Mert amikor az embernek vége szakad - anélkül, hogy ez a szoros értelemben vett elevenségét a legcsekélyebb mértékben is érintené - minden megáll és nem csak egy pillanatra. De felesleges is firtatni, hogy mennyi időre áll meg minden, mert amikor minden áll akkor már az idő sem idő. És ilyenkor úgy, de úgy áll meg minden, hogy abba bele lehet szédülni. Leszel hirtelen az a gyerek aki okkersárga iskolatáskával a hátán átvág a Béke téren, el a könyves pavilon előtt és a Napsugár áruház mellet. A garázssoron elolvassa azt, hogy ki kibe szerelmes és az iskolához érve végig húzza a kezét annak fekete kerítésén 15 méteren keresztül, végül lenyalja tenyeréről a sós ízű koszt és ízlik neki. És leszel az is aki mindezt végig nézi, mész a gyerek után, követed, és ott van anyád is, apád is, akik egyszerre ülnek piros fotelekben és fekszenek a halotti ágyukon. Az emberek akikkel valaha dolgom volt azok egyszerre elérhetetlenek és van mellettem mind, egy időben. Mindegyik ember olyan mint ő maga, és egyszerre olyanok amilyennek gondolom vagy látni szeretem, szerettem őket. Akik megutáltak azok mind szeretnek, akik látni sem bírnak azokkal épp kirándulni készülök. Egy hajdan lekésett vonatot utol érek, egy rossz mondatomat egy sokkalta jobbal teszem jóvá. Sírok és nevetek egyszerre ebben a kimerevített pillanatban. A dolgok egymás utániságából a dolgok egymás mellettisége lesz, és minden ami történt az időben és azon kívül is egyetlen statikus pillanattá lesz. Amikor az embernek vége szakad az érthetetlen.
De ugye mi van, ha az élet az nem minden? Mi van akkor ha az embernek egyszer csak vége van, egyszerűen vége szakad és kész, de erről az amúgy ingatag talajon álló valóság valahogy nem szerez tudomást. A valóságnak úgyis annyi dolga van, hogy mindig másnak mutassa magát mint ami, nem pesztrálkodhat állandóan a halandók felett.
Mert amikor az embernek vége szakad - anélkül, hogy ez a szoros értelemben vett elevenségét a legcsekélyebb mértékben is érintené - minden megáll és nem csak egy pillanatra. De felesleges is firtatni, hogy mennyi időre áll meg minden, mert amikor minden áll akkor már az idő sem idő. És ilyenkor úgy, de úgy áll meg minden, hogy abba bele lehet szédülni. Leszel hirtelen az a gyerek aki okkersárga iskolatáskával a hátán átvág a Béke téren, el a könyves pavilon előtt és a Napsugár áruház mellet. A garázssoron elolvassa azt, hogy ki kibe szerelmes és az iskolához érve végig húzza a kezét annak fekete kerítésén 15 méteren keresztül, végül lenyalja tenyeréről a sós ízű koszt és ízlik neki. És leszel az is aki mindezt végig nézi, mész a gyerek után, követed, és ott van anyád is, apád is, akik egyszerre ülnek piros fotelekben és fekszenek a halotti ágyukon. Az emberek akikkel valaha dolgom volt azok egyszerre elérhetetlenek és van mellettem mind, egy időben. Mindegyik ember olyan mint ő maga, és egyszerre olyanok amilyennek gondolom vagy látni szeretem, szerettem őket. Akik megutáltak azok mind szeretnek, akik látni sem bírnak azokkal épp kirándulni készülök. Egy hajdan lekésett vonatot utol érek, egy rossz mondatomat egy sokkalta jobbal teszem jóvá. Sírok és nevetek egyszerre ebben a kimerevített pillanatban. A dolgok egymás utániságából a dolgok egymás mellettisége lesz, és minden ami történt az időben és azon kívül is egyetlen statikus pillanattá lesz. Amikor az embernek vége szakad az érthetetlen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése