Nézz a fejembe bele itt , a réseken, még nevetünk, nézdd csak ezt a képet, ha nem magadnak nézed, csak nézdd nekem. A szanatórium felé vezető úton fölfelé, a bőrünkön idegen szagok laknak. Amiket arcainkon elcserélünk. Úgy megyünk mint a karikacsapás. Megyünk a fagyban, öreg estében, hajad a hajammal, homályosan.
Két kis bogár menetel az elmondhatatlanul nagyban. Ez a kép még néha jön, csak rám rúgja az ajtót és nem köszön.
Most úgy elmondanám ezt ott neked, hogy ez nem lesz mindig így, de ugyan kinek is mondanám. Mert ezt mindenki tudja akiben nem gyülemlik gennyes fekélyként a múlásra képtelen idő.
Csak a rúgás van, csak az ajtó van, ebben a lábon kihordott rossz tébolyban. Meg a kimondott szavak, meg a közhelyek, és a döbbenet, hogy ami kicsit is szép, az már rég beteg.
Aztán felérünk, és a vibráló neon fénye alázza lázunk - amiről később kiderül, hogy csak hőemelkedés, vagy még az se - és mi ott már nem is vagyunk mi, csak a földi másunk, míg itt a jelen valóságában elhalt sejtjeink fel sem ismernék már egymást. Ki vagyok pusztulva önmagamból. Ha megütnek kongok mint a harang, elütöm ezt a múlásra képtelen időt, ami évek alatt a bordák közé benőtt, de hallom azt is, hogy hamis e hang.
Nem is nagyon sejtjük, hogy mi az a megérkezés. És egyszer csak úgy meghalunk, és ami mindezidáig volt, az mind tévedés.
A semmit sem érő képeim kihullanak a koponyámból - mint ez itt - és széthordják az éhes bogarak. És harang lesz, és függöny lesz. Írta: Villany Leó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése