Annyiszor

Annyiszor volt már aminek nem kellett volna lenni, és te mindenhol ott voltál, ahol megsejtett téged a semmi. És próbáltál nem nagyon lenni, és aztán ezt meg azt, kitalálni, hogy ki tett a szívedre egyszer koszos ragtapaszt. Aztán tetted a sebet a sebre, és tetteted magad, és már magad sem nagyon érted, de a szíved sem ragad. 

Kicsi

Eleinte csak azt vette észre magán, hogy egyre kevesebb dologba volt képes belehalni. Nem is tulajdonított ennek különösebb jelentőséget, kevesebb belehalás, kevesebb fájdalom, valahogy így gondolta. Már nem szomorította el az sem, ha elgondolta ahogy mások az esti lefekvéshez készülődnek és ő volna a párna a fejük alatt vagy ha az nem is, a párna és a lepedő közti szűk rés, ahol a szövetek surrogása lakik és az álmok iszapként felzavart csöndje. Ha nagyon akarta, akkor iszonyú kicsinek is el tudta képzelni magát, bárhova. Olyan kicsinek, hogy külső szemlélő észre sem vette volna, hogy él. Végül - képzeletében - olyan kicsi lett, hogy végül már csekket sem küldött neki az elmű, nem akarták megtéríteni a jehovák, és még a magasságos orbánviktor sem tett fel neki írásos kérdéseket a nemzetimegmaradás feszengető kérdéseinek témakörében.

Csend lett benne, olyan csend mint az álom előtti utolsó sóhajtás után tud csak lenni előkben. Olyannyira rászokott a kicsiségre, hogy soha többet nem kelt már fel, életjelet ritkán adott, az sem volt több mint az ágyneműk egymáshoz dörgölődő szöveteinek nesze. De csak nem hagyta nyugodni a gondolat, így fektében, kábán és kicsin, hogy belhalni csak azok nem tudnak semmibe akik már rég halottak. 

Szép és szomorú vagyok, 
éppen olyan mint tegnap, 
mint az a távoli egyén,  aki
csöndjével nyugodni nem hagy.
 
A dombján vagyok a szemét,
de még elképzelem a szemét.

És nem is tud róla, ha szélnek ereszti kábán
felhízlalt közönyét,
- mikor a semmibe bámul és kutya alszik a lábán -
rosszkedvem özönét.

Jó napot kívánok, ez és ez vagyok, anonim láthatatlan, életvitelszerűen, valamint baszom alássan. Az szüremkedett be a minap a mikrovalóságomba - ami ténylegesen nem valóság, ezt jól tudom, vagyis inkább jól sejtem, de mivel ez az egyetlen ami az enyém és elidegeníthetetlen tőlem, nem igen van más választásom minthogy igazodjak valamiféleképpen hozzá. A tudomásul vételeim nem jelentenek feltétlenül jóváhagyást. Szóval lassan növekvő felhőként az gomolygott tizenkét és fél centiméterrel a koponyám felett, hogy szükségmegoldás vagyok. A testem szükséglakás, bár momentán semmi szükség rá. Jól csak a szükségállapotával lát az ember, ami igazán lényeges az lényegtelen. 

A szükség nagy úr - mondhatnám, hogy ezt gondoltam volt a felhő ellen, de nem gondoltam én semmit, csak most írom, utólag okoskodok, páváskodok, teszem a szépet magamnak. A szükségmegoldások virtuóza. Lehet még az is, hogy mindig is az voltam, de azt úgy ahogy elhessegettem, mert a voltot azt javaészt nem is mindig én csináltam általában, a volt megélése úgy alakult esetemben, hogy más által tárgyiasult, azaz szubjektíve megélhetetlen. Nem tudok magamból részt vállalni, magamat birtokba venni meg pláne. Arra ott vannak a mások. Egy gyarmat ne akarja leigázni magát, kérem szépen.
Jó lenne tudni, hogy ezek a felhők honnan jönnek, hova mennek, mit akarnak és miért az én fejem felett tizenkét és fél centiméterrel érzik a legjobban magukat, ha ugyan jól érzik. Hogy mondhatom-e azt, hogy ezek az én felhőim. És ha ez utóbbi derülne ki végül, tudnék-e örülni ennek a hirtelen jött, potya birtoklásnak. Azt hogy kezdeni tudnék-e azt direkt nem kérdezem meg magamtól, mert jól tudom a választ, vagyis inkább sejtem. Talán többször is van nekem erős sejthetnékem, mint az egészséges volna, azt nem mondanám, hogy szeretek sejteni, de tudok. Szokok sejteni, tán így. A fejem fölötti örvények, magasnyomású anticiklonok és a velük járó migrének tartják bennem a tarthatatlant, ez biztos tagbaszakadt életösztönnek látszik kívülről - így sejtem - de amúgy meg csak önfarkába harapó közöny. Sokszor elképzelem, hogy néhány emlékem kihullik majd belőlem így, akár egy kövér kullancs, aki már elundorodott a gazdalélektől. 

Hogy messzire ne menjek, nem szoktam - otthonülős típussá váltam - valamelyik nap mégis mentem az utcán és elfogott az érzés, hogy nem is látszom. Semmi nem utalt rá, hogy ne lenne így. Mentem lassan, gyorsan, vágtam ilyen és olyan ábrázatot is, hogy a rajtam kívüli viszonyulásából lemérjem és tisztában lehessek láthatatlanságom mértékével. De semmi reakció, semmi birtokba vétel. A rajtam kívüli hallgatott, még levélre se válaszol, a fejem tetejére is állhatok én itt, gondoltam, de akkor már jó ideje a fejem tetején álltam, és hát azóta is. De akkora már nem is hallatszottam, bazi nagy láthatatlan csend voltam, sok éves csend, de olyan természetesen, mintha mindez a világ legtermészetesebb dolga volna. Itt írom most ezt megnémulva, láthatatlanul. Csodálkozzak-e azon, hogy ezt nem lehet komolyan venni? Csodálkozni mondjuk azt már tényleg nem, de azért néha van az, hogy reggel ébredés után el se tudom hinni. Kínomban olyankor eltekintek magamtól, tizenkét és fél centire a fejem fölé. Felhőjáték. Monodrámás csizmát visel a babám. 

Álom utca 3 alatt egy hat éves árnyék jött ma velem szembe,
és ahogy csak egy árnyék tudhat sósat csinált bele a szembe.

Nem lakik bennem szerelem,

hát hogyan is lehetne annak tárgya

aminek nincsen viharos ege sem

és a napóra az a szívben egy szálka