sebtolvaj

Nem igen szeretem a madarakat, a toll miatt, a kesze-kusza csontozat miatt, és talán még némi szárnyirígység is lehet az okok között. Nézem az eperfa alatt a bebaszott galambokat, bambán billegnek a bordóra festett fűben. Merthogy fekete eper, nem mintha számítana ez bármit is, a fehéret is felennék. Buta a tekintetük - ez nem feltétlen az erjedő eper rovására írható, hiszen a Blahán is bután néznek, noha ott multikulturális partyk hányását eszik fel a buszmegállókban hajnalonta, mintha muszáj lenne. Aztán utána néznek bele a büdös magyar rögvalóba, mint egy standard magyar facebook kommentelő.
Bizonyos értelemben azok is a hányást eszik, de másfajta mámor.
Verebek is vannak, ök a galambokkal szemben kiszámíthatatlanok, viribülnek, nem időznek sokat, és jobban is bírják az erjedést, szükségük van a mámorra, de nem merülnek el benne. A galambok kiszámíthatóak, mindig ugyanaz a mozdulat, a nyak előre-hátra, esetlen téblábolás, szüntelen készültség. A galamb életrevaló, a veréb az esetleges és szabad. A galamb már az ajtó előtt leveszi a cipőjét, fogasra akasztja a zakóját, a szennyes tartóba teszi a ruhát, befizeti a csekket és eszi a hányást, ha az a javát szolgálja. A veréb meg csak van, és ettől szabadnak látszik. Kevesebb eper is jut nekik, a szabadság az fura mód ilyen.
A verebek rövid rohamokkal operálnak, ördögien ügyesek, nyilván nem sejtik, hogy nem kell félniük a félrészeg galamboktól.
Az időben zajlik mindez, és nagyon gyorsan, mire megérteném miért is érdekes nekem ez az eperfa alatti világ, már azt érzem, hogy egyáltalán nem érdekes számomra. Vagy én nem vagyok számukra az.
Talán a bebaszott galamboknak van igazuk, hogy tényleg nem számít már semmi, csak lakmározni kell a világ tetemén, elvásni abban amiről nem is tudjuk hogy végsősoron mi a csuda is.
De a verebeket jobb nézni, és én már csak nézni szeretek. Ez maradt az utolsó szeretésem, a nézés.