sebtolvaj

Reggel felkelek. Pedig minden este elhatározom, hogy nem fogok. Többet kell ezt gyakorolnom, vagy le kell szoknom az elhatározásokról.
Aztán ott hagyom az ágyat. Marad utánam a süppedés, az ott a helyem - gondolom. Az őshonosság látszata. Ez idő szerint. De hajnalban botorság ilyet csak gondolni is, mert itt már nincsen idő, csak foszló folytonosság van és óraszámlap van és a mögött már csak a kávé ízű semmi. Régebben tudtam ezeket a süppedéseket az ott hagyott ágyon szépnek látni, anélkül, hogy direkt annak akartam volna, csak jött a széplátás mint a veszedelem.
Tudomásul tudtam venni a saját hiányomat. Általában meghatódtam tőle, hogy már nem vagyok. (Ha lett volna használati utasításom, akkor joggal lehetett volna benne kurzív félkövérrel, hogy kis fogyasztása mellett könnyedén múlt időbe tehető, kerék és sóskútba tevése azonban ellenjavallt)
Aztán jöttek, mintha kötelező volna, a felvillanó arcok, a szavak és azok töredékei, belezuhantak a süppedésbe, hogy elfedjék a helyet, ahol nem vagyok.
Hiányom hiányává így silányulok, aztán felkel a nap és beömlik a semmi az ablakon. Állok egy darabig ebben a semmiben, mélyeket szippantok belőle, ismerős az íze. És elviszem magamban valahová, ahol még soha sem jártam. Aztán ott is felkelek és nézem a helyem, hogy már megint hogyan és miért nem vagyok sehol.