sebtolvaj

Azt álmodtam, hogy ufó vagyok. Aztán felébredtem. Aztán megigazítottam
egy képet a falon. A kép megigazult. Aztán kimentem az utcára és azt
láttam, hogy ember vagyok és ufók sétálnak az utcán. Aztán már nem volt
sehogy, és az valahogy jól esett. Aztán már felmásztam egy árbócrúdra, és azt kiabáltam le a
fedélzetre, hogy víz a láthatáron. Aztán leszaladtam és azt kiabáltam
fel az árbóckosárba, hogy akkor kikötünk. Aztán megtelepedtem egy
lakatlan tengeren. Aztán jöttek a medúzák. Aztán arra akartak
megtanítani hogy hogyan kell szomjazni. Aztán elmentem másik tengert
keresni. Aztán már nem találtam. Aztán már vissza mentem és megint
kikötöttem. Aztán akkor már túlzsúfolt volt a tenger, medúzák közt
maradhat ember csak az ember. Aztán azt mondtam magamnak, hogy leszarom a küzdve küzdést, meg hogy mondottam ember és közben tévesen az égre néztem. Aztán nekem lett értékválságom, az értéknek pedig álsága. Aztán már elmúlt felettem az idő. Aztán
én is elmúltam az idő fölött. Aztán annyira kimerültem, hogy elaludtam.
Aztán azt álmodtam, hogy ufó vagyok, de legalább is nem abba a
képkeretbe való amit ébredés után majd mindjárt megfogok igazítani a
falon.