sebtolvaj

Van nekem olyanom, hogy mondatbeivódás. Verbális tetoválás, ha úgy tetszik. Amikor kiradírozhatatlan lesz, mint egy dollyroll sláger és közben gyűlölhető, de közben megy fejben, hogy iminimiszeminimisubáppáhagydmárabba. Amikor megtörténik a mondatbeivódás, azt már lehet előre tudni, hogy az egy egész életre szól, az ilyesmit észre veszem, és az elég ijesztő, amikor osztok szorzok a várható élettartamomat számítgatva, hogy elég sok ideig (hoppá, optimizmuson kapom magam) kell egy-egy mondattal szaladozni széles e világban. Ma is beivódott egy mondat, és ahogy megfigyelem a kora délutáni beivódások a legjobbak, de mint mondtam, mindehogyan terhek. Vinni fogom egy darabig, sose múlik el nélkülem. Csak velem.
"Volt ott egy kevés hűvös anyageljövetel."
És azt hiszem enyire szíven nem ütött, ennyire tarkón még em vágott mostanában mondat, akár így magában, akár az áthallásaival. Mert most ide tényleg csak egy kevés, hűvös anyageljövetel kell, hogy töltekezzék be vele az aki még szégyenszemre nincsen betöltekezve, se ideológiailag, se társadalmilag, se sehogy. Akikben nincsen meg az elhatározás se abban, hogy igénytelenül vagy igényesen legyen nevetséges és hülye. Hűvös anyag kell, és az ő eljövetele, hogy kitöltse azt ami eddig üresen állt, és annyira bosszantott már mindenkit, mint ha legalább is az ő helyét foglalná ebben a nagy micsodaságban. Azért kell, hogy ez a hűvös anyag jöjjön már, mert ha nem jön, akkor ez az egész kóceráj teljesen be lsez lakva. Ami pedig teljesen be van lakva, az lakhatatlan. Ezért hát még mindig jobb, ha valami anyag tölti ki.