Érezte, már elég korán, gyerekkorában érezte, hogy valami nincs rendben. Biztos ezért is szeretett engem annyira, mert én meg pont az ellenkezőjét éreztem. Azt, hogy a világunk, nagy kerekség, langyos tejszaga van és nagyon kék színe. És mi vagyunk rajt' a mazsola. Ő a tömzsi, én a nyurga, ő a szorgalmas, én a lusta. Ő hamar nőtt, én lassan. Egyre terebélyesedett csak, de csak térfogatra, súlyra nem, én voltam kettőnk közül a nehezebb. Én győztem birkózásban, versenyfutásban, lábtengóban, és gombfociban. Nekem egyre tökéletesebb volt a világ(unk), amikor ő azt kezdte érezni, hogy valami végzetesen nincs rendben. Egyre nagyobb lett, de ugyanakkor könnyebb. Az éves iskolai mérlegeléseken egyre kevesebbet mutatott a mérleg ha ráállt, minden egyes évben csak megint könnyebb. Én pedig csak gyarapodtam, nehezültem, nagy cula, úgy kezdett el hívni az anyám, neki meg soha se engedte el az anyja az utcán a kezét. Ha iskola után a kiserdőben, a gázcseretelep mellett titokcigiztek a fiúk, akkor ő ugyan velük ment, de soha nem dohányzott, lehetőleg igyekezett minél meszebb kerülni attól akinél parázslott a cigaretta, nagy nehéz táskáját markolta. Egyszer véletlenül megláttam, hogy nem csak tankönyvek, irkák vannak abban a táskában. Két kisméretű tégla is volt benne. Egyszer a tolltartójában láttam, hogy horgászólommal van körbe rakva. Érezte, de nem tudta, azt hogy ő nagyon könnyű, könnyebb bárkinél akit ismer. Azt gyerekfejjel nem igen tudta, hogy ez a könnyűség csak üresség sziplán vagy egy valamikor eljövő szabadság lehetséges nyughelye. És ő egyre nagyobb és egyre könnyebb lett, és egyre több koloncot rakott bele az iskolatáskájába, és még a csehszlovák orkádzsekije cipzárjára is ólmot rakott fityegőnek. Én meg egyre nyurgább, egyre culább lettem, növekedett a testsúlyom, valami, vagy valaki mindig tartotta bennem a lelket. Gyerekfejjel nem igen tudtam, hogy ez a tömörség csak belülről növekvő kérgesedés, vagy egy valamikor eljövő ürességnek a hús és csont által való helyfoglalása. Én utáltam a szelet, ő nem utálta, de nagyon félt tőle. Én azt hittem egészen sokáig, hogy a szelet a fák csinálják, abbéli dühükben, hogy oda vannak szegezve egyetlen ponthoz. Ő ilyet soha nem hitt, ő okos volt, légmozgásban különösen erős. Olyan színészek kártyanaptárait gyűjtötte, akiknek 10-nől 8 ember felismerte az arcát, de nem tudta a nevét. A kedvenc rádióműsora a vízállásjelentés volt, kis füzetbe írta ami ott elhangzott, egy félig pucér Brigitte Bardot kép volt benne a könyvjelző.
Egy május elsején tűnt el. Mi ketten vittük a felvonuláson az iskola tábláját. Amikor az emelvény elé értünk meg kellett állnunk, koreográfiailag. Élőkép, miegymás. Aztán az iskola összes diákja leoldotta a csuklójáról a lufi kötelét és az égre szabadította, hogy lássák ott fent az égiek is, hogy milyen nagy boldogság van idelent a földön. Akkor láttam őt utoljára. Senki nem hallott felőle. Mondták azt is hogy megbetegedett, hogy külföldre szöktek, hogy az alföldön kaptak lakást és még sok ilyeneket. Nem tudom mi történt, de nekem még aznap, azon a valamikori május elsején amint haza felé tartottam, az égből a vállamra esett egy 5 grammos horgászólom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése