sebtolvaj

Tódi, te lettél a 2081-edik bejegyzés. Engem mindig érdekeltek az ilyesmik, hogy végül majd ki hogyan helyezkedik el az idő- és számegyenesen. Az a pozíció érdekel, amikor valaki beleér a kimozdíthatatlanságba, és hogy ott marad örökké, beleég a valahovába. Régi vásárokban is, a vurstliban ülve - mert hogy nagyon be voltam szarva mindenféle sergőkön és körhintákon - azzal ütöttem el az időt, hogy azon méláztam, hogy lehet, hogy a nagy forgatagban sétál ott valaki, aki most arctalan és nem ismerem, de később közöm lesz hozzá, barátom, szerelmem, feleségem lesz. És az is, hogy hány ilyen van. És most fáj a szívem persze, mert hogyis ne fájna egy olyan macskát elveszíteni, akinek az ábrázatja szín olyan, mint Mikszáth Kálmáné azon a pipázós képen, kicsit szigorú, de valamelyest mégis csak emberi. Ha akarod, ez a te nekrológod (nekrológban gyenge vagyok  - mindenben az vagyok, ezt az ember belül érzi csak igazán), de tudod, nálunk embereknél ez úgy van, hogy állatot nem illik emberként gyászolni. Ez ilyen főemlős szokás. Meg aztán a Maszat már végigcsinálta ezt előtted, ha úgy tetszik, kitaposta bennem neked az utat, és én én kétszer ugyanabba képtelen vagyok belehalni. Ami rossz, mert azt hiszem, hogy egy élet annál értékesebb, minél többször van belehalva. Elfáradtam az elfáradásba. Add át Maszatnak üdvözletem, kergetőzzetek tovább, ha van a cicamennyország. És ha van, akkor legyen kolbászból ott a kerítés, gépsonkából a metlaki. Most pedig indulok hozzád, megyek haza érted. Nem tudok sírni. Ez is itt egy merő kapkodás.